Nos elérkeztem egy újabb bemutatkozáshoz. Mindig ez van. Egyszerûen nem vagyok képes befejezni valamit, hiába a szilárd elhatározás, mégis elmaradnak a frissítések, majd gondolva egyet, törlök mindent, hiszen sokkal könnyebb egy új lapon kezdeni. De a lényeg ezután sem változik... Ahogy egészen eddig azt hittem, én sem, de az az elméletem, hogy a második esély sosem számít, mert az emberek nem változnak, sajnos úgy, ahogy volt, megdõlni látszott. Saját magamon tapasztaltam. Egyre csak azt éreztem, hogy egy helyben állok, és a világ rohan el mellettem, minden olyan gyors, én pedig képtelen vagyok velük együtt mozdulni. Végsõ kétségbeesésemben, felkerestem az iskolapszichológust, aki persze magyarázattal szolgált mindenre. És megtudtam, hogy nem vagyok dilis. Tudjátok, hihetetlenül furcsa a saját gondolataitokat másvalaki szájából hallani. Valaki olyanéból, aki a megoldást is tudja... Kinõttem magam. Csupán ennyi. Azt hittem körülöttem mindenki változik rajtam kívül, de ez nem így volt. És rá kellett ébrednem, hogy ami nem megy, azt hiába erõltetem. A gyerekkori legjobb barátom sem mindig lesz ugyanaz az ember. Vannak dolgok, amiket el kell engedni. És ideje volt felébrednem, és meglátni, hogy az én kis beszûkült, fekete világom már nem elég annak, aki bennem új erõre kapott. A változás nem jó, nem rossz. Egy olyan elvont dolog, ami elé a franciák biztos "de"-t tesznek, én pedig elfogadtam. Értelmetlen dolog csinálni egy rakat blogot, ha egyikbe sem írsz semmit, nem igaz? Ráadásul visszaolvasva még azzal is szembesül az ember, hogy õ saját magát egyáltalán nem így képzeli, és hogy mekkora baromságokat is írt le. Nincs szükség új blogokra. Elég egy is. Például ez. :)