A google fordító szerint a cím azt jelenti, agyagos mészkõ, én meg nem tudom, de kiejtve nagyon fasza. Szóval ez mai cím, de nem kapcsolódik a sztorihoz. Vagyis, ha eléggé elvont és pihent az ember, és hajnali kettõkor ilyet olvas, akkor tökéletesen megfelel. Mindegy, a lényeg, hogy újabb miniszöszt hoztam, akciósan 299 szóból összetákolva. (Amúgy, aki jártas az frpg-ben, az már biztosan megérezte, hogy a használt elõtörténeteimet hurcolom ide, van, hogy néha beleszeretek, ugyanis, és akkor muszáj mutogatnom.)
Napsugarak keltettek. Elõször csak az orrom hegyét csiklandozták még álmos ujjaikkal, én pedig igyekeztem tudomást sem venni róluk, habár kis idõ elteltével már göndör szempilláimat nyalogatták, én újból és újból megpróbáltam ismét elmerülni az álmok édes tengerében. Azonban mégis alulmaradtam, mikor a nap két meleg tenyere közé fogta arcom, és langyos csókot lehelt homlokomra. Feladtam a küzdelmet, beláttam, hogy a reggel megint túl hamar érkezett az éjszaka után, mégsem bántam igazán. Oldalra pillantottam, hogy lássam, az éjjeli vendégem megvan-e még. Õ nem pihente ki a tegnap fáradalmait, és még szuszogva, nyáltól maszatos arccal fúrta a fejét a párnába. Ezzel szemben, én csak egy bágyadt mosolyt viseltem bélyegként az arcomon, a múlt este kellemes emlékeit felidézve. Rajtam kétségtelenül kevesebb nyomot hagyott.
Egy erõs kar láncolt magához, de végül könnyedén megadta magát, és így kiszökhettem az ágyból. Erre az ingre ugye már nincs szüksége? Némán arra az elhatározásra jutottam, hogy dehogyis, és meztelen vállaimra terítettem. Egyébként is fehér színû volt, vékony, halványkék csíkokkal, ami kifejezetten gusztustalan egy ing esetében; az õ helyében én nem sajnálnám, ha odalenne. Az egyik makacs kis gombot kétszeri próbálkozás után sikerült bebújtatnom a lyukba, bár azt hiszem, az nem ehhez a gombhoz tartozott. Nevetségesen festhettem, de nem baj, reggel mindenki pocsékul fest.
Gyors és könnyed léptekkel szeltem át a konyhát. A talpam szörnyen fázott a helyiség pepita csempepadlóján, még pöttyös zokniban is. Valójában, sosem volt túl meleg ez a zokni, de bánnám, ha másikat kellene fölvennem, ez mindig olyan vidáman fest a lábamon. Felkaptam egy narancsot az asztalról, és elfoglaltam helyemet az ablakpárkányon. Magam alá húztam az egyik pöttyös zoknis lábamat, a másik pöttyöset kinyújtottam a párkányon – már amennyire csak tudtam. Fejemet a falnak döntve figyeltem az ébredezõ várost. A kilátásom felhõkre, háztetõkre, antennákra, biciklikre, néhány autóra nyílt. Amolyan közönséges, hétköznapi látvány volt, de szép volt.
