Tudni kell rólam, hogy viszonylag nyugodt természet vagyok, ám kis dolgokkal is hihetetlenül fel lehet húzni, és akkor nagyon nehezen bocsátok meg bárkinek is. Mivel ezzel a nem éppen kellemes tulajdonságommal pontosan tisztában vagyok, alapvetõen kerülöm a konfliktusokat mindenkivel. Jó kislány vagyok, azt hiszem, bár nem abban a tipikus értelemben, ahogyan érteni szokás. De például nem zavarom a tanórákat, soha sem fodult még elõ, hogy tiszteletlen legyek valakivel, visszabeszéljek a tanáraimnak stb... Az osztályomban sem vagyok rosszban senkivel. Ennek rém egyszerû oka van; inkább nem mondom ki a véleményem, csak, ha úgy érzem, kíváncsiak rá vagy konkrétan kikérik azt. Pedig, ha mindenki tudná azt, hogy mit gondolok róla... Nos, akkor talán közutálat tárgya volnék. (ezt most lekopogtam) Pont ideális ilyenkor, hogy van egy blogom, ahol kicsit "felrobbanhatok", ahol kiadhatom magamból a dühömet. Merthogy igen, dühös vagyok! Még pedig azért, mert igazságtalan, hogy mindenki, aki egy kicsit is kamaszodik, ennyire borzalmasan idegesítõ, idióta vagy éppen üres legyen. A legrosszabb, hogy van, akinél mindez egyszerre jelentkezik. Ezek ráadásul sajnos olyan tünetek, amikre kötve hiszem, hogy lenne gyógyír. Hol fairjáték az, hogy engem összezárnak mindennap egy rakat hormontúltengéses tinivel, akik igaz, hogy egykorúak velem, mégis úgy érzem, semmi közös nincs bennünk ezen kívül! És, hogy mi is a bajom velük? Az, hogy a fiúk nem tudják felhúzni a nadrágjukat, muszáj minden áldott nap legalább 7 srác alsógatyáját megnéznem, ami a rózsaszín és a lila különbözõ árnyalataiban pompázik, a lányok szépek, csinosak, de belül pont olyan üresek, mint a poharaik, amikbõl kiskorú létükre felhajtották az alkoholt, és akárhogy is arra törekednek, hogy egyéniségek legyenek, mind egyforma, ugyanolyan hitvány értékekkel, a zenéjüket már inkább nem is mondom... Hol zene az, amikor egy négynegyedes ütem alá bepakolnak három-négy makacsul ismétlõd hangot, majd ráfogják, hogy EZ stílusújító, és azon nyomban elnevezik dubstepnek vagy shuffle-nek...?!! A legnagyobb probléma mégis az, hogy egy légtérben vannak velem, mikor nekem semmi kedvem bepillantást nyerni a szánalmas életükbe. És higgyétek el, nekem van a legnagyobb bûntudatom azért, amiket mondok, de én utálom az embereket. Ha ilyenek, akkor én utálom õket. Vagy ez az új normális? Bocs, asszem, lemaradtam valahol... Azok, akik mégis értéket képviselnek számomra, engem észre sem vesznek. Meglehet, idõsebbek is, számukra én is egybeolvadok velük. Félek, hogy így elmegy mellettem esetleg egy leendõ barát, egy kedves ismeretlen vagy egy értelmes pasi. Így mondják rám, hogy apakomplexusom van, mikor én ismerkednék korombeliekkel, ha lenne akár egy értelmes is, nincsen nekem semmilyen komplexusom, max kisebbségi, amikor mellettem áll egy 180 magas nõ. ;) Annyira nem akarok közéjük tartozni, hogy talán egyszer pont emiatt leszek olyan, mint õk. De nem hagyom, hogy ez történjen, konokul ellenállok, igaz, hogy jelen lesznek az életemben még elég sokáig (tekintve a gimis éveimet, no, meg az egyetemet, ha eljutok addig...), de biízom benne, hogy van néhány jó barátom, akik képesek a földön tartani. Csak bár ne lenne köztünk ennyi év szakadék, vagy bár lennének a korombeliek normálisak. Ha normálisnak a magamfajták számítanak még... Nos, ezeket figyelembe véve nem tudom, mi vár rám, az idegösszeomlást azért nem szeretném borítékolni... :D