Elõre is bocsi, skacok, úgy natúran, egyik bejegyzésemben sem foglalkoztam eddig a silány szerelmi életemmel, igyekeztem kiszorítani az ilyen baromságaimat, és nem is nagyon tervezem bevezetni ezt a gyakorlatilag önsajnáltató szokást, de most muszáj kiírnom magamból, ez mindig segít, a privát naplóm pedig jelenleg fogalmam sincs merre lehet - majd úgy is megtalálom -, szóval most maradt ez a megoldás. Aki úgy érzi, elég neki a saját problémája, és nem bírja olvasni, akkor ne tegye, most nem egy újabb agymenésem fog következni, hanem valami belsõ dolog, amit ritkán adok ki.

Ott vagyunk tehát a Symában, óriási a tér, körülöttünk rengeteg hangszer, újdonság, eszméletlen sok érdekes cucc, de aztán meglátom õt, és már csak ez számít. A terem mintha kiürült volna, minden eltûnt, csak mi ketten vagyunk, le sem bírom venni a szemem. És a mosoly nekem szól. Az az enyém, csak az enyém. Magamban azt kívánom, bár kaphatnék ennél többet is, de ez tudom, hogy ez esélytelen, így azért imádkozom, hogy megálljon az idõ. Bárcsak örökké tarthatna a varázs, még az is boldoggá tenne. De csak egy perc jutott nekünk, csak játszott velünk fent az Ég, egy percig volt velünk. Máris késésben voltam, és rohantam a vonathoz. Nem néztem vissza, pedig szerettem volna, de tudtam, hogy akkor képtelen leszek bármerre is mozdulni. Közben egyre csak azon jár az agyam, hogy nem fair valaki iránt így éreznem, mikor tõle annyi figyelmet kapok nagyjából, mint egy fehér zsírkréta. Igen, de mégsincs mindig így. Egy hétig legalábbis másnak tûnt, teljesen másnak. Akkor reménykedtem még, de aztán vége lett a tábornak, hazament mindenki. Más város, más élet, egy lemondott találkozó, és aztán a megválaszolatlan levelek.
Aztán mikor végre elértem õt, sokáig beszéltünk, és nagyon jól esett, akárcsak a hetekkel ezelõtti telefonbeszélgetésünk. De idõvel visszavettem, és a lelkesedés alábbhagyott, én nem akartammár többet elõször ráírni, mivel õ sem tette, talán nem is akart velem csetelni, nem tudom. Ráerõltetni a társaságom valakire, aki nem szeretné, nem rám vall. Hamar feladom, ha ilyenrõl van szó. Így aztán feledésbe merült, majdhogynem teljesen, ma reggel, minden elõzmény nélkül azonban mégis úgy ébredtem fel, hogy álmomban viszontláttam. Majd az ébredés után realizáltam, hogy a valósághû álomból semmi sem volt igaz. Iszonyú, hogy mennyire felkavart ez az egész, és a legrosszabb, hogy nem tudok ellene tenni, nem tudok máshogy érezni. Még ha csak mondom, hogy nincs így, úgy is fáj.
És nem akarom, hogy mások sajnáljanak emiatt, vagy õsszesúgjanak, hogy "szegény, basszus, hogy nem jön össze neki", ahogyan azt sem szeretném hallani, hogy "pedig annyira összeilletek". Nem jelent ez semmit, nem változtat semmin sem, marad így minden. Pedig nem jól van ez.
Nem akarok folyton csalódni, folyton arra gondolni, hogy miért nem vagyok elég jó, vagy mi az, ami miatt nem érek annyit, mint más lányok, akiket egybõl észrevesznek, csak egyszerûen a megfelelõ pasiba szeretnék belezúgni, nem olyanba, aki rám sem néz. Nekem már õszintén elegem volt abból hogy vagy "hugi" vagy fehér zsírkréta legyen a titulusom, de már nem tudom, hogy mi az, amiért én képtelen vagyok ezen túllépni.
Most azt kívánom, bárcsak ne éreznék így iránta, se senki iránt. Talán valamivel könnyebb lenne az amúgy sem egyszerû életem. De nem tudom, mivel ilyen még sosem volt. Atti azt mondta egyszer, hogy én az a könnyen belezúgós típus vagyok, és valóban így van. Talán amiatt, hogy könnyen elhiszem, amit az emberek mondanak nekem. Hamar kezdek el kötõdni bárkihez, és aztán mindig csodálkozom, amiért mások nem így éreznek. De ezt nem mintha befolyásolni tudnám. ^^"

Ennyi lenne hát a mai írás. Remélem ti is úgy érzitek, hogy végképp semmi értelme nem volt azon kívül, hogy megkönnyebbültem kissé. Bár még mindig össze vagyok zavarodva, örülök, hogy kiírtam magamból, sokkal könnyebb így cipelni ezt a terhet. Ha írtok valamit erre, azt megköszönném! :)