Remélem, Elsy nem bánja, hogy az én blogomon is megjelenik ez az írás, de úgy gondoltam, itt is helyet kell, hogy kapjon. Anélkül, hogy tudnám, rólam szól az írás, nagyon tetszett nekem, és örömmel olvastam. És úgy, hogy tudom, iszonyúan megtisztelve érzem magam, amiért ilyen meglepetést kaptam, amikor szükségem volt rá, és könnyeket csalt az én szemembe is. Nem tudom, ti hogyan láttok engem az eddigi írásokon keresztül, de ez a kis szösszenet meglehetõsen közeli képet fest rólam. Szívbõl köszönöm tehát, el sem tudom mondani, milyen hálás vagyok! (:
Játssz még!
A bérház negyedik emeleti lakásának ablakán egyenletesen kopogott az esõ. Borús, õszi délután volt. Ashley unottan bámult ki az ablakon, és a legcsekélyebb jelét sem mutatta annak, hogy különösebben lenne kedve az élethez.
Nem tudta, hogy mit csináljon. Elfordult az ablaktól, már az esõcseppek lefelé csordogálását is megunta figyelemmel követni. Pakolászni kezdett a szobájában, de ez se bizonyult elég jó elfoglaltságnak. Elterült ágyán és a falat bámulta, míg látóterébe nem került hû társa. Alkarjára támaszkodott és pillantása a sarokban álló gitárra siklott.
Hirtelen ötlettõl vezérelve felpattant az ágyról, felmarkolt némi aprót az asztaláról, hátára vette a gitárját és a kulcsa után kezdett kutatni. Leakasztotta barna kabátját a fogasról, fejére húzta kötött sapkáját, ami mindig megvédi szõke tincseit az ilyen rossz idõben, és lefelé kezdett kocogni a lépcsõn.
Kilépett a házból és egy darabig csak nézte a cseppeket, majd erõt vett magán és megtette az elsõ lépést, mely egy pocsolyán keresztül vezetett. A lányok többsége egy ilyen megmozdulástól sikítófrászt kapna, ám Ashleyt nem zavarták az ilyen apróságok – bízott a kedvenc bakancsában, hogy most sem fog beázni.
Céltudatosan szelte az utcákat, míg egy jól ismert helyhez nem ért. Nagy lendülettel lépett be, mintha haza menne. Hangosan üdvözölte a kihaltnak tûnõ helyet, mire valami válaszmorgás érkezett, majd becsukta maga mögött az ajtót. A félhomályos pulthoz lépett, ahol csak néhány törzsvendég ücsörgött maguk elé, vagy a poharukba bámulva. A pultnál kedvesen üdvözölték a lányt, és már adták is neki a szokásosat, mire a pulton koppant néhány pénzérme, majd elvette kóláját, és egy csendes sarokba fészkelte magát, ahol talán kevesebb volt a füst, mint a pult mellett.
Elõvette gitárját, belekortyolt üdítõjébe, majd lassan és halkan kezdett lágy dallamokat játszani. A harmóniák egyre folyamatosabbak lettek, és az egész helyen uralkodó hangulathoz, valamint az idõjáráshoz idomultak – melankolikus zenék sorozata követte egymást, a moll akkordok szívszorítóan sírtak fel a gitárból, és az akkordok egyre csak gyorsultak és növekedtek hangerõben is.
A nagy tombolást követõen csillapodni kezdett - visszahalkultak és tempójukban is visszább jöttek az elõtörõ hangok, hogy aztán egy váratlan pillanatban teljesen megváltozhassanak. Eleinte csak egy-egy ütem erejéig, majd egyre hosszabb és hosszabb, míg nem teljes darabokra elõbújtak a vidámabb hangzatok is. Eszméletlen volt, ahogy Ashley és a gitárja egy lénnyé váltak. Lenyûgözõ látványt nyújtott, és ami még fontosabb, zseniális volt a zenéje. Egy olyan személyiség ült, és gitározott az apró pódiumon, aki mellett az ember nem tud csak úgy, simán elsétálni.
Az apró kocsmába beszökött némi fény a redõny nyílásain keresztül. Ashley meglepõdött, mikor a záróakkord után észrevette, hogy hangszerére süt a nap. A fény irányába nézett. Gondolataiba szeretett volna merülni, de egy hang megakadályozta ebben.
- Játssz még! – a szõke lány a hang irányába fordult, és most vette csak észre azt a néhány embert, akiket eddig valamiféle, a kocsmához tartozó berendezési darabnak tartott. Belenézett megszólítója szemébe, és valami egész különlegeset látott.
Az a csillogó szempár vágyódóan szegezõdött rá. Könyörgött, hogy folytassa a zenélést. Ashley teljesen ledöbbent. Nem az alkohol csillogott a szemében, nem a szesz hatása az a különös varázs, ami rá sugárzik ebbõl az emberbõl. Az élni akarás. A tudat, hogy van értelme élni, hogy van miért élni. Látta a férfi szemében, hogy bármire képes, hogyha lehetõsége lenne, megváltaná a világot, és az összes problémát egy csapásra meg tudná oldani. Végigfuttatta tekintetét a mellette ülõ két alakon. Egyiküknek könnyes volt a szeme.
És akkor fogta fel csak igazán, ezt mind a zenéje érte el. Megértette, hogy igenis nagy hatással van az emberekre, és hogy õ, ha csak ennek a néhány törzsvendégnek és a pultosnak, egy fontos személy lett. Valaki, aki megmutatta, hogy mi értelme van a létüknek.
Nem szólt semmit. Leengedett hangszerét felvette, és újra játszani kezdett az apró, néhány fénysugárral beszõtt pódiumon, a leghangulatosabb kis kocsmában, élete leghálásabb közönségének.
Nem tudta, hogy mit csináljon. Elfordult az ablaktól, már az esõcseppek lefelé csordogálását is megunta figyelemmel követni. Pakolászni kezdett a szobájában, de ez se bizonyult elég jó elfoglaltságnak. Elterült ágyán és a falat bámulta, míg látóterébe nem került hû társa. Alkarjára támaszkodott és pillantása a sarokban álló gitárra siklott.
Hirtelen ötlettõl vezérelve felpattant az ágyról, felmarkolt némi aprót az asztaláról, hátára vette a gitárját és a kulcsa után kezdett kutatni. Leakasztotta barna kabátját a fogasról, fejére húzta kötött sapkáját, ami mindig megvédi szõke tincseit az ilyen rossz idõben, és lefelé kezdett kocogni a lépcsõn.
Kilépett a házból és egy darabig csak nézte a cseppeket, majd erõt vett magán és megtette az elsõ lépést, mely egy pocsolyán keresztül vezetett. A lányok többsége egy ilyen megmozdulástól sikítófrászt kapna, ám Ashleyt nem zavarták az ilyen apróságok – bízott a kedvenc bakancsában, hogy most sem fog beázni.
Céltudatosan szelte az utcákat, míg egy jól ismert helyhez nem ért. Nagy lendülettel lépett be, mintha haza menne. Hangosan üdvözölte a kihaltnak tûnõ helyet, mire valami válaszmorgás érkezett, majd becsukta maga mögött az ajtót. A félhomályos pulthoz lépett, ahol csak néhány törzsvendég ücsörgött maguk elé, vagy a poharukba bámulva. A pultnál kedvesen üdvözölték a lányt, és már adták is neki a szokásosat, mire a pulton koppant néhány pénzérme, majd elvette kóláját, és egy csendes sarokba fészkelte magát, ahol talán kevesebb volt a füst, mint a pult mellett.
Elõvette gitárját, belekortyolt üdítõjébe, majd lassan és halkan kezdett lágy dallamokat játszani. A harmóniák egyre folyamatosabbak lettek, és az egész helyen uralkodó hangulathoz, valamint az idõjáráshoz idomultak – melankolikus zenék sorozata követte egymást, a moll akkordok szívszorítóan sírtak fel a gitárból, és az akkordok egyre csak gyorsultak és növekedtek hangerõben is.
A nagy tombolást követõen csillapodni kezdett - visszahalkultak és tempójukban is visszább jöttek az elõtörõ hangok, hogy aztán egy váratlan pillanatban teljesen megváltozhassanak. Eleinte csak egy-egy ütem erejéig, majd egyre hosszabb és hosszabb, míg nem teljes darabokra elõbújtak a vidámabb hangzatok is. Eszméletlen volt, ahogy Ashley és a gitárja egy lénnyé váltak. Lenyûgözõ látványt nyújtott, és ami még fontosabb, zseniális volt a zenéje. Egy olyan személyiség ült, és gitározott az apró pódiumon, aki mellett az ember nem tud csak úgy, simán elsétálni.
Az apró kocsmába beszökött némi fény a redõny nyílásain keresztül. Ashley meglepõdött, mikor a záróakkord után észrevette, hogy hangszerére süt a nap. A fény irányába nézett. Gondolataiba szeretett volna merülni, de egy hang megakadályozta ebben.
- Játssz még! – a szõke lány a hang irányába fordult, és most vette csak észre azt a néhány embert, akiket eddig valamiféle, a kocsmához tartozó berendezési darabnak tartott. Belenézett megszólítója szemébe, és valami egész különlegeset látott.
Az a csillogó szempár vágyódóan szegezõdött rá. Könyörgött, hogy folytassa a zenélést. Ashley teljesen ledöbbent. Nem az alkohol csillogott a szemében, nem a szesz hatása az a különös varázs, ami rá sugárzik ebbõl az emberbõl. Az élni akarás. A tudat, hogy van értelme élni, hogy van miért élni. Látta a férfi szemében, hogy bármire képes, hogyha lehetõsége lenne, megváltaná a világot, és az összes problémát egy csapásra meg tudná oldani. Végigfuttatta tekintetét a mellette ülõ két alakon. Egyiküknek könnyes volt a szeme.
És akkor fogta fel csak igazán, ezt mind a zenéje érte el. Megértette, hogy igenis nagy hatással van az emberekre, és hogy õ, ha csak ennek a néhány törzsvendégnek és a pultosnak, egy fontos személy lett. Valaki, aki megmutatta, hogy mi értelme van a létüknek.
Nem szólt semmit. Leengedett hangszerét felvette, és újra játszani kezdett az apró, néhány fénysugárral beszõtt pódiumon, a leghangulatosabb kis kocsmában, élete leghálásabb közönségének.
