Íme, eljött az elsõ alkalom, hogy megosszam egyik kis karcolatomat. Tudjátok, aki ír, az általában blogon kívül is. Remélem, elnyeri tetszéseteket!

Még egy utolsó vonás, és úgy érzem, elkészültem a mûvemmel. Grafittól maszatos, fekete ujjaimmal távolabb tartom magamtól a képet, kissé ráhunyorítok, de az eredmény elkeserít. Nem jó. Úgy hiányolok valamit az egészbõl, egyszerûen, csak képtelen lennék megfogalmazni mi az. Az emlékezetemben olyan élénk volt, így meg... csak egy darab papíron néhány karcolás. Az igazi nyomába sem érhet. A tompa ceruzával igyekszem mélyíteni az összevont szemöldöke között a ráncot, de csak rontok a helyzeten. Most még idegenebbnek hat. Gyûlölöm ezt az érzést. Mintha képtelen lennék kiverni õt a fejembõl, minden szunnyadó gondolatomban megjelenik, és már az sem segít, ha papírra vetem. Õt úgy sem adja vissza semmilyen másolat, csupán árnyéka lehet, halvány vetülete, egy apró szilánk belõle. De mi van, ha nekem az egész lényére, teljes valójában szükségem van? Úgy szomjazom egyetlen pillantására is, mint fuldokló egy csepp levegõre, úgy vágyom a közelségére, mint a nap sugaraira a hosszú tél után. Talán ez már betegség. Sõt, biztosan az lehet, mert nem érezhetek ilyet, az apró testemben, ebben a szûk mellkasban hogyan is férhetne meg valami, ami ennyire erõs és mély?
Ismét a rajzra függesztem tekintetem. Ez valóban nem õ. Úgy értem, ha tényleg õ lenne, a szigorú vonások nem merevítenék szoborszerûvé az arcát. Oh, hogy tudna megvetni most, mikor éppen bálványokhoz hasonlítom, lesújtó szavait fegyverként fordítaná ellenem, mintha védelmi rendszert indítana be. És ha eltalálna, akkor sem ejtenék egy könnycseppet sem, legyen így, és én azzal is megelégszem. De nekem nem elég a képmás, az õ szemeiben csillogó feketeségbõl ezernyi titkot olvasnék ki, ennek itt, a tekintete üres és szomorú. Az ajkai félig nyitva vannak, mintha mondani készülne valamit. És bárcsak valóban mondana! Bármit, amitõl jelentéktelennek vagy gyöngének érzem magam, és én, erre megesküszöm, nem lennék rest feleselni! Forduljon heves vitába, szenvedélyes indulatokba, vagy bánom is én. Nekem már úgy is jó, végleg elvesztem. Csak a józan eszem maradna meg!
- Ne nézz így rám! - suttogom négy fal között a képnek, majd le sem véve pillantásomat a mûvemrõl, radír után tapogatózom. Csak egy mozdulat volt, és eltüntettem a rajzolt szemeket. Koszos kezeimmel végigsimítva az így groteszkké vált arcon, végül becsúsztatom az egyik fiók mélyére. Nem dobtam ki, képtelen voltam rá. Ha ez a gyenge utánzat az egyetlen, amit csinálni tudtam, akkor sem tudok megválni tõle.