És persze, bármi képes megihletni az embert. Egy fénykép, egy arc a tömegbõl, egy dal, egy film, egy jó könyv - ó igen, mások írása tud a legnagyobb hatást gyakorolni arra, aki olvassa. Biztos éreztétek már azt, hogy olvastok valamit, mondjuk egy újságcikket, egy verset vagy bármit, és megragad. Egy szó, egy bekezdés vagy az egész úgy összességében... Amikor ez a pillanat eljön, úgy érzem, bármire képes lennék, akár egy egész város kivilágítani azzal a tûzzel, ami bennem ég akkor és ott. És azt a késztetést sem tudom hova tenni, ami hirtelen rámtör, az, hogy alkotnék valamit! Bármit! Nem számít, ha csúnya vagy, ha hamis, a lényeg, hogy megmutassam az egész világnak, ezt én csináltam! Néha legszívesebben lefesteném a dolgokat, hogy sose felejtsem el õket, de persze, nem tudok festeni. :) Azt hiszem, már értitek, mirõl beszélek. Valami megfoghatatlan, ami olykor-olykor elõbújik mélyrõl, és láthatatlan nyomot hagy rajtad. Máskor azt hiszem, képtelen vagyok megtenni dolgokat, elakad a szavam, ha beszélnem kell, inkább feladom, ha más erõsebb, de aztán itt ez a megmagyarázhatatlan érzés, és harcolni akarok. Magamért. Azért, mert tudom, hogy én is érek annyit, én is vagyok olyan fontos. Majd késõbb amilyen könnyen jött, olyan könnyen elillan a magabiztosság, és megint csak egy leszek a sok közül, egy szürke, hétköznapi lány. Semmi különlegesség, semmi csillagszóró... csak én. És akkor újra minden egyszerû lesz, teher a hétköznapok egymásutánja, és korlátoltak a körülöttem élõ emberek. De ezekért a pillanatokért megéri újra és újra végigcsinálni ugyanazt, csak, hogy egy szeletet kapj a tortából, és elmondhasd, hogy nincs nálad szuperebb a világon, és számodra a lehetetlen egy olyan szó, amire nincs szükséged. Inspiráció. Repülni tudnál, eljutni bárhová.
Egyszer azt szeretném, ha valaki, csak egy kis ember is azt mondaná, én vagyok, aki megihlette valamiben. És én erre biztos lennék abban, hogy ez a személy sosem volt kis ember, sõt, még talán gumicsizmát is húznék, és pocsolyákban ugrálnék a boldogságtól. Egyébként utálom a gumicsimát...

Így hajnaltájt nincs is jobb, mint Boyce Avenue covereket hallgatni, mások írásait olvasni, majd alkotni valamit. Sikerült. És most jelentkezzen, aki érti ezt az összevisszaságot és aki szerint nincs rosszabb, mint egy zöld gumicsizma. :) Fussatok, és inspirálódjatok, legyetek büszkék magatokra.

Dam dam déo oh oh oh, dam dam déo oh oh oh oh.

Fõldiekkel játszó
Égi tûnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

(Csokonai Vitéz Mihály - A reményhez /részlet/)

Íme az utolsó bejegyzésem, melyet még tizenöt évesen írok. Fontos nekem ez a szám. Nem tudom, miért, de a lentebb leírtak után is a tizenhatostól remélek a legtöbbet. Tizenhét évesen pillangó szeretnék lenni, nem hernyó, és az elsõ fordulópont a karácsony lesz majd, amikor is végleg megszabadulok a fogszabimtól. Végre! Most jelen pillanatban úgy nézek ki, mint egy rajzfilmfigura. Nem tudom, ki emlékszik még a Sharon naplójára, de én igen, folyton megkapom, hogy én vagyok Sharon Esther Spitz. Eszter vagyok ugyan - nektek csak Ashley! -, és legalább olyan béna, mint a lány a mesében. Mikor nõ már be a fejem lágya, és leszek végre felelõsségteljes, nem tudom, de itt a sweet sixteen, my chance to shine, és az álom vagy valósággá válik, vagy várat még magára. Most már az elején vagyok, innentõl elkezdõdik valami. És én erre a valamire várok.

Véget ért a nyaram, de úgy igazán, és ismét forog a mókuskerék, visszarázódtam a megszokott, szürke erdõbe, ami most valahogy mégsem tûnik olyan szürkének, sõt, a világom színessé vált. Be kell, hogy valljam, még vártam is az iskolát, a zenesulit, a tanulást, az új lehetõségeket - hát tessék! Itt vannak. Októberben érettségi, töri verseny, klasszikus gitárzenekar, basszus Bercivel, végre kapok erõsítõt, sportolok is, és kezd kinyílni a szemem. A bura alól itt az idõ, hogy kilépjek, és meglássam, mennyi esélyem van, ha új dolgokat próbálok, mennyi kapu nyílik meg elõttem, ha nem leszek olyan félénk, mint eddig, és megmondom a véleményemet. Hallatni akarom a hangom, és megmutatni másoknak, amire képes vagyok. Még ilyen lelkesedéssel sosem vágtam bele új tanévbe, tudom, hogy más lesz. Valahogy más...
Itt az idõ tehát, hogy lezárjam a nyarat. Nincs értelme azon gondolkozni, mit nem tettem meg, fölösleges álmodozni, hogy "mi lett volna, ha...". Szép volt, jó volt, tartalmas volt, szerettem - az összes hibájával és hiányosságával együtt is. Nem baj, ha nagy álmaim vannak, de ugyanakkor két lábbal szeretnék a földön állni, a vágyak teljesülnek, az álmok valóra válnak. Mindig így van, így lesz velem is. Nem várok tovább, hogy magától menjen minden, ha egyszer itt vagyok én, aki képes tenni mindezért.

Szóval, ez a szülinapi posztom, nem fogadalom, csak egy újfajta nézet. Energia, lelkesedés, vállalkozó szellem, ébredezõ lázadó. Ez mind én vagyok ma este, meg holnap is, meg azután is. :)