We should love, not fall in love.
Because everything that falls, gets broken...
/Taylor Swift/
Diótörõ és Egérkirály
Ma 120 éves a Diótörõ, ugyan nem a musical változat, de én mégis ebbõl szeretnék egy dalt kiemelni, ami most teljesen beleilleszthetõ az életembe. A címét kivéve persze (: Itt hallgathatod meg Nagy Sándor elõadásában: A férfiszív
Mi ez az égi tûz?
Merre, s honnan ûz?
Konokul hajt tovább, s e parancsra lép a láb.
Meddig és merre még?
Csak egyedül úgy, mint rég.
Sose lesz más, mit is remélsz,
Míg sorsot nem cserélsz.
Ólomsúly tekintetek tapadnak rám.
Bár király, de koldus vagy, ha
Nincs ki vár és nincs hazád.
De miért így és miért pont én?
Hiába kérdeném,
Ha menekülsz, futsz, rohansz, nem vársz,
Úgy békét nem találsz.
Mennyit ér a bátorság?
Ki mégsem az, hogyan is vádolnád?
Félelem, vagy hõsi tett, nem nagy távolság.
Mennyit ér a boldogság?
Érte léted minek áldoznád?
Száz az út, de egy a cél –
Te merre indulnál?
Nézd! Csak egy jelre vár itt minden szív,
Csak egy szóra vár, ha szólsz, segít,
Nézd! Köt a mások sorsa engem is,
Mi a jó, utam hová megy így?
Ha hív az ég, de szárnyad ég,
Majd végül elpusztít a láng.
Csak hajt és ûz a vágy, a tûz,
Egy visszasejlõ, tûnt világ.
Üldöz tán egy átok –
Kiút nincs, vagy nem találok.
Végül mindegy: mész, vagy futsz, vagy állsz,
Hisz körbe-körbe jársz.
Vékony jégen táncolok,
A túlsó partra vajon hogy jutok?
Elõre nézz, ha visszalépsz,
Egy múlt idõbe érsz.
Itt vagyok, vagy csak álmodom –
Egy történet, mely végét nem tudom:
Élek még, vagy elbukom az utolsó lapon.
Nézd! Csak egy jelre vár itt minden szív,
Csak egy szóra vár, ha szólsz, segít.
Nézd! Köt a mások sorsa engem is,
Mi a jó, utam hová megy így?
Nézd! Csak egy szó kell, egy apró kis jel
Tiszta szív, tiszta fej,
Üvölt a kérdés, ha tudod felelj:
Miért köt a mások sorsa engem is?
Mi a jó, utam hová megy így?
Süllyedés közben
Nem tudom mi történt. A kezdeti lelkesedésem alábbhagyott, mostanra minden motivációm megszûnt létezni, ha eddig volt. Látjátok, már ezt is megkérdõjelezem. Merthogy teljesen kezdek szétesni, kapkodom a fejem össze-vissza, azon görcsölök, hogy legalább bukni ne bukjak, rám nem jellemzõ, pedig most nagyon szarul állok. Valahogy nincs egy kapaszkodó egy cél, hogy felhúzzam magam, egyszerûen képtelen vagyok felállni. Az ember azt hiszi, már ennél úgysem lehet rosszabb, pedig de! És ez most van... Ott vagyok, minden és mindenki alatt, valahogy nem találom azt a lányt, aki eltökélte, hogy a tizenhatos a legjobb lesz... Nagy szart! Ez az évem eddig tele volt szívással, és egyre inkább gyûlölöm ezt az egészet. Ma megkértem anyut, hogy költözzünk el, persze, nem hiszem, hogy el fogunk, de nagyon könnyen megoldana mindent. Egyre inkább Pest felé húz a szívem, lelkem, mindenem. Békéscsaba az a hely lett számomra, ahonnan menekülnék csak...
makrofelvétel a hópihérõl (:
Elsy írása (:
Remélem, Elsy nem bánja, hogy az én blogomon is megjelenik ez az írás, de úgy gondoltam, itt is helyet kell, hogy kapjon. Anélkül, hogy tudnám, rólam szól az írás, nagyon tetszett nekem, és örömmel olvastam. És úgy, hogy tudom, iszonyúan megtisztelve érzem magam, amiért ilyen meglepetést kaptam, amikor szükségem volt rá, és könnyeket csalt az én szemembe is. Nem tudom, ti hogyan láttok engem az eddigi írásokon keresztül, de ez a kis szösszenet meglehetõsen közeli képet fest rólam. Szívbõl köszönöm tehát, el sem tudom mondani, milyen hálás vagyok! (:
Játssz még!
A bérház negyedik emeleti lakásának ablakán egyenletesen kopogott az esõ. Borús, õszi délután volt. Ashley unottan bámult ki az ablakon, és a legcsekélyebb jelét sem mutatta annak, hogy különösebben lenne kedve az élethez.
Nem tudta, hogy mit csináljon. Elfordult az ablaktól, már az esõcseppek lefelé csordogálását is megunta figyelemmel követni. Pakolászni kezdett a szobájában, de ez se bizonyult elég jó elfoglaltságnak. Elterült ágyán és a falat bámulta, míg látóterébe nem került hû társa. Alkarjára támaszkodott és pillantása a sarokban álló gitárra siklott.
Hirtelen ötlettõl vezérelve felpattant az ágyról, felmarkolt némi aprót az asztaláról, hátára vette a gitárját és a kulcsa után kezdett kutatni. Leakasztotta barna kabátját a fogasról, fejére húzta kötött sapkáját, ami mindig megvédi szõke tincseit az ilyen rossz idõben, és lefelé kezdett kocogni a lépcsõn.
Kilépett a házból és egy darabig csak nézte a cseppeket, majd erõt vett magán és megtette az elsõ lépést, mely egy pocsolyán keresztül vezetett. A lányok többsége egy ilyen megmozdulástól sikítófrászt kapna, ám Ashleyt nem zavarták az ilyen apróságok – bízott a kedvenc bakancsában, hogy most sem fog beázni.
Céltudatosan szelte az utcákat, míg egy jól ismert helyhez nem ért. Nagy lendülettel lépett be, mintha haza menne. Hangosan üdvözölte a kihaltnak tûnõ helyet, mire valami válaszmorgás érkezett, majd becsukta maga mögött az ajtót. A félhomályos pulthoz lépett, ahol csak néhány törzsvendég ücsörgött maguk elé, vagy a poharukba bámulva. A pultnál kedvesen üdvözölték a lányt, és már adták is neki a szokásosat, mire a pulton koppant néhány pénzérme, majd elvette kóláját, és egy csendes sarokba fészkelte magát, ahol talán kevesebb volt a füst, mint a pult mellett.
Elõvette gitárját, belekortyolt üdítõjébe, majd lassan és halkan kezdett lágy dallamokat játszani. A harmóniák egyre folyamatosabbak lettek, és az egész helyen uralkodó hangulathoz, valamint az idõjáráshoz idomultak – melankolikus zenék sorozata követte egymást, a moll akkordok szívszorítóan sírtak fel a gitárból, és az akkordok egyre csak gyorsultak és növekedtek hangerõben is.
A nagy tombolást követõen csillapodni kezdett - visszahalkultak és tempójukban is visszább jöttek az elõtörõ hangok, hogy aztán egy váratlan pillanatban teljesen megváltozhassanak. Eleinte csak egy-egy ütem erejéig, majd egyre hosszabb és hosszabb, míg nem teljes darabokra elõbújtak a vidámabb hangzatok is. Eszméletlen volt, ahogy Ashley és a gitárja egy lénnyé váltak. Lenyûgözõ látványt nyújtott, és ami még fontosabb, zseniális volt a zenéje. Egy olyan személyiség ült, és gitározott az apró pódiumon, aki mellett az ember nem tud csak úgy, simán elsétálni.
Az apró kocsmába beszökött némi fény a redõny nyílásain keresztül. Ashley meglepõdött, mikor a záróakkord után észrevette, hogy hangszerére süt a nap. A fény irányába nézett. Gondolataiba szeretett volna merülni, de egy hang megakadályozta ebben.
- Játssz még! – a szõke lány a hang irányába fordult, és most vette csak észre azt a néhány embert, akiket eddig valamiféle, a kocsmához tartozó berendezési darabnak tartott. Belenézett megszólítója szemébe, és valami egész különlegeset látott.
Az a csillogó szempár vágyódóan szegezõdött rá. Könyörgött, hogy folytassa a zenélést. Ashley teljesen ledöbbent. Nem az alkohol csillogott a szemében, nem a szesz hatása az a különös varázs, ami rá sugárzik ebbõl az emberbõl. Az élni akarás. A tudat, hogy van értelme élni, hogy van miért élni. Látta a férfi szemében, hogy bármire képes, hogyha lehetõsége lenne, megváltaná a világot, és az összes problémát egy csapásra meg tudná oldani. Végigfuttatta tekintetét a mellette ülõ két alakon. Egyiküknek könnyes volt a szeme.
És akkor fogta fel csak igazán, ezt mind a zenéje érte el. Megértette, hogy igenis nagy hatással van az emberekre, és hogy õ, ha csak ennek a néhány törzsvendégnek és a pultosnak, egy fontos személy lett. Valaki, aki megmutatta, hogy mi értelme van a létüknek.
Nem szólt semmit. Leengedett hangszerét felvette, és újra játszani kezdett az apró, néhány fénysugárral beszõtt pódiumon, a leghangulatosabb kis kocsmában, élete leghálásabb közönségének.
Nem tudta, hogy mit csináljon. Elfordult az ablaktól, már az esõcseppek lefelé csordogálását is megunta figyelemmel követni. Pakolászni kezdett a szobájában, de ez se bizonyult elég jó elfoglaltságnak. Elterült ágyán és a falat bámulta, míg látóterébe nem került hû társa. Alkarjára támaszkodott és pillantása a sarokban álló gitárra siklott.
Hirtelen ötlettõl vezérelve felpattant az ágyról, felmarkolt némi aprót az asztaláról, hátára vette a gitárját és a kulcsa után kezdett kutatni. Leakasztotta barna kabátját a fogasról, fejére húzta kötött sapkáját, ami mindig megvédi szõke tincseit az ilyen rossz idõben, és lefelé kezdett kocogni a lépcsõn.
Kilépett a házból és egy darabig csak nézte a cseppeket, majd erõt vett magán és megtette az elsõ lépést, mely egy pocsolyán keresztül vezetett. A lányok többsége egy ilyen megmozdulástól sikítófrászt kapna, ám Ashleyt nem zavarták az ilyen apróságok – bízott a kedvenc bakancsában, hogy most sem fog beázni.
Céltudatosan szelte az utcákat, míg egy jól ismert helyhez nem ért. Nagy lendülettel lépett be, mintha haza menne. Hangosan üdvözölte a kihaltnak tûnõ helyet, mire valami válaszmorgás érkezett, majd becsukta maga mögött az ajtót. A félhomályos pulthoz lépett, ahol csak néhány törzsvendég ücsörgött maguk elé, vagy a poharukba bámulva. A pultnál kedvesen üdvözölték a lányt, és már adták is neki a szokásosat, mire a pulton koppant néhány pénzérme, majd elvette kóláját, és egy csendes sarokba fészkelte magát, ahol talán kevesebb volt a füst, mint a pult mellett.
Elõvette gitárját, belekortyolt üdítõjébe, majd lassan és halkan kezdett lágy dallamokat játszani. A harmóniák egyre folyamatosabbak lettek, és az egész helyen uralkodó hangulathoz, valamint az idõjáráshoz idomultak – melankolikus zenék sorozata követte egymást, a moll akkordok szívszorítóan sírtak fel a gitárból, és az akkordok egyre csak gyorsultak és növekedtek hangerõben is.
A nagy tombolást követõen csillapodni kezdett - visszahalkultak és tempójukban is visszább jöttek az elõtörõ hangok, hogy aztán egy váratlan pillanatban teljesen megváltozhassanak. Eleinte csak egy-egy ütem erejéig, majd egyre hosszabb és hosszabb, míg nem teljes darabokra elõbújtak a vidámabb hangzatok is. Eszméletlen volt, ahogy Ashley és a gitárja egy lénnyé váltak. Lenyûgözõ látványt nyújtott, és ami még fontosabb, zseniális volt a zenéje. Egy olyan személyiség ült, és gitározott az apró pódiumon, aki mellett az ember nem tud csak úgy, simán elsétálni.
Az apró kocsmába beszökött némi fény a redõny nyílásain keresztül. Ashley meglepõdött, mikor a záróakkord után észrevette, hogy hangszerére süt a nap. A fény irányába nézett. Gondolataiba szeretett volna merülni, de egy hang megakadályozta ebben.
- Játssz még! – a szõke lány a hang irányába fordult, és most vette csak észre azt a néhány embert, akiket eddig valamiféle, a kocsmához tartozó berendezési darabnak tartott. Belenézett megszólítója szemébe, és valami egész különlegeset látott.
Az a csillogó szempár vágyódóan szegezõdött rá. Könyörgött, hogy folytassa a zenélést. Ashley teljesen ledöbbent. Nem az alkohol csillogott a szemében, nem a szesz hatása az a különös varázs, ami rá sugárzik ebbõl az emberbõl. Az élni akarás. A tudat, hogy van értelme élni, hogy van miért élni. Látta a férfi szemében, hogy bármire képes, hogyha lehetõsége lenne, megváltaná a világot, és az összes problémát egy csapásra meg tudná oldani. Végigfuttatta tekintetét a mellette ülõ két alakon. Egyiküknek könnyes volt a szeme.
És akkor fogta fel csak igazán, ezt mind a zenéje érte el. Megértette, hogy igenis nagy hatással van az emberekre, és hogy õ, ha csak ennek a néhány törzsvendégnek és a pultosnak, egy fontos személy lett. Valaki, aki megmutatta, hogy mi értelme van a létüknek.
Nem szólt semmit. Leengedett hangszerét felvette, és újra játszani kezdett az apró, néhány fénysugárral beszõtt pódiumon, a leghangulatosabb kis kocsmában, élete leghálásabb közönségének.
A padláson találtam :)
Most nem szólnak a csillagok, a messzeség most nem ragyog,
s a közelség csak úgy segít, ha érzed, hogy megérint.
Most nem szólnak a csillagok, az árnyékok most túl nagyok,
az antennákról víz csorog, felhõk, ne sírjatok!
Míg a távolság, az ablakát bezárja, míg az éjszaka a új nap fényét várja.
Nézünk egymásra, és válaszolni nem tudok, és nincsenek jó kérdések,
és nem szólnak a csillagok...
Kell már egy Angyal
Elõre is bocsi, skacok, úgy natúran, egyik bejegyzésemben sem foglalkoztam eddig a silány szerelmi életemmel, igyekeztem kiszorítani az ilyen baromságaimat, és nem is nagyon tervezem bevezetni ezt a gyakorlatilag önsajnáltató szokást, de most muszáj kiírnom magamból, ez mindig segít, a privát naplóm pedig jelenleg fogalmam sincs merre lehet - majd úgy is megtalálom -, szóval most maradt ez a megoldás. Aki úgy érzi, elég neki a saját problémája, és nem bírja olvasni, akkor ne tegye, most nem egy újabb agymenésem fog következni, hanem valami belsõ dolog, amit ritkán adok ki.
Ott vagyunk tehát a Symában, óriási a tér, körülöttünk rengeteg hangszer, újdonság, eszméletlen sok érdekes cucc, de aztán meglátom õt, és már csak ez számít. A terem mintha kiürült volna, minden eltûnt, csak mi ketten vagyunk, le sem bírom venni a szemem. És a mosoly nekem szól. Az az enyém, csak az enyém. Magamban azt kívánom, bár kaphatnék ennél többet is, de ez tudom, hogy ez esélytelen, így azért imádkozom, hogy megálljon az idõ. Bárcsak örökké tarthatna a varázs, még az is boldoggá tenne. De csak egy perc jutott nekünk, csak játszott velünk fent az Ég, egy percig volt velünk. Máris késésben voltam, és rohantam a vonathoz. Nem néztem vissza, pedig szerettem volna, de tudtam, hogy akkor képtelen leszek bármerre is mozdulni. Közben egyre csak azon jár az agyam, hogy nem fair valaki iránt így éreznem, mikor tõle annyi figyelmet kapok nagyjából, mint egy fehér zsírkréta. Igen, de mégsincs mindig így. Egy hétig legalábbis másnak tûnt, teljesen másnak. Akkor reménykedtem még, de aztán vége lett a tábornak, hazament mindenki. Más város, más élet, egy lemondott találkozó, és aztán a megválaszolatlan levelek.
Aztán mikor végre elértem õt, sokáig beszéltünk, és nagyon jól esett, akárcsak a hetekkel ezelõtti telefonbeszélgetésünk. De idõvel visszavettem, és a lelkesedés alábbhagyott, én nem akartammár többet elõször ráírni, mivel õ sem tette, talán nem is akart velem csetelni, nem tudom. Ráerõltetni a társaságom valakire, aki nem szeretné, nem rám vall. Hamar feladom, ha ilyenrõl van szó. Így aztán feledésbe merült, majdhogynem teljesen, ma reggel, minden elõzmény nélkül azonban mégis úgy ébredtem fel, hogy álmomban viszontláttam. Majd az ébredés után realizáltam, hogy a valósághû álomból semmi sem volt igaz. Iszonyú, hogy mennyire felkavart ez az egész, és a legrosszabb, hogy nem tudok ellene tenni, nem tudok máshogy érezni. Még ha csak mondom, hogy nincs így, úgy is fáj.
És nem akarom, hogy mások sajnáljanak emiatt, vagy õsszesúgjanak, hogy "szegény, basszus, hogy nem jön össze neki", ahogyan azt sem szeretném hallani, hogy "pedig annyira összeilletek". Nem jelent ez semmit, nem változtat semmin sem, marad így minden. Pedig nem jól van ez.
Nem akarok folyton csalódni, folyton arra gondolni, hogy miért nem vagyok elég jó, vagy mi az, ami miatt nem érek annyit, mint más lányok, akiket egybõl észrevesznek, csak egyszerûen a megfelelõ pasiba szeretnék belezúgni, nem olyanba, aki rám sem néz. Nekem már õszintén elegem volt abból hogy vagy "hugi" vagy fehér zsírkréta legyen a titulusom, de már nem tudom, hogy mi az, amiért én képtelen vagyok ezen túllépni.
Most azt kívánom, bárcsak ne éreznék így iránta, se senki iránt. Talán valamivel könnyebb lenne az amúgy sem egyszerû életem. De nem tudom, mivel ilyen még sosem volt. Atti azt mondta egyszer, hogy én az a könnyen belezúgós típus vagyok, és valóban így van. Talán amiatt, hogy könnyen elhiszem, amit az emberek mondanak nekem. Hamar kezdek el kötõdni bárkihez, és aztán mindig csodálkozom, amiért mások nem így éreznek. De ezt nem mintha befolyásolni tudnám. ^^"
Ennyi lenne hát a mai írás. Remélem ti is úgy érzitek, hogy végképp semmi értelme nem volt azon kívül, hogy megkönnyebbültem kissé. Bár még mindig össze vagyok zavarodva, örülök, hogy kiírtam magamból, sokkal könnyebb így cipelni ezt a terhet. Ha írtok valamit erre, azt megköszönném! :)
Ó, és majd' elfelejtettem, a zene Homonnay Zsolt Angyal c. száma, ezt hallgattam, amíg írtam ^.~