Nos, tavaly írtam elõször az Eurovíziós Dalfesztiválról blogbejegyzést, de immár kétségtelen, hogy szerves részévé vált a májusomnak ez a verseny. Amikor Eurovízió van, akkor nálunk otthon csönd, és mindenki a képernyõhöz van tapadva, beszélni legfeljebb én beszélhetek, és a véleményemmel egyet kell érteni. :) Szóval… befenyítem a családot, de tényleg nagy kedvencem az ESC. Az idei helyszín Malmö volt, és a svédek rendesen megadták a módját. A pillangós dolog egy nagyon édes kezdeményezés, fõleg, hogy a versenyzõk országának egy szeletét mutatták be, nem pedig a sajátjukat – hiszen úgy is jött az EBU szóvivõ, Lynda Woodruff, a kitalált személy, aki bemutatta nekünk Svédországot. Na, de lássuk is, mit termelt az idei csapat.

1. First Semi-Final

A svédek domborítani akartak, ez nyilvánvaló volt, és hál’ égnek, ez jól sült el. A gyerekkórus az elején szuper ötlet volt, és ha jól vettem ki, jelnyelven mutogattak hozzá(?), aztán megjelent Loreen, aki szerintem az egyetlen ember a világon, aki képes elénekelni a Euphoriát tisztán, és az ember máris megértette, miért nyert tavaly, ha még kételkedett benne. Nem volt túljátszva az egész nyitány, semmi fölösleges csillogás – azt meghagyták a döntõre -, az egyszerûség néha jobban beválik. Szembetûnõ volt az is, hogy ezúttal egyetlen egy mûsorvezetõt kapott Európa, Petra Medét, akibõl azt kell, mondjam, nem volt elég. Komolyan, nagyon jó humora van a nõnek, az egész hangulatot megadta, és persze nem volt hiány az ABBA-s szóviccekbõl sem.
Az elsõ szám után a legszembetûnõbb különbség a tavalyihoz képest a hangosítás volt. Merthogy nem volt vele probléma, minden úgy szólt, ahogy kellett, és már indult is a show. Ausztria, Észtország és Szlovénia bennem egyáltalán nem mozdított meg semmit, habár a középsõ továbbjutott, értetlenül állok a dolog elõtt. Horvátországnak drukkoltam, olyan szimpatikus volt a népzenei elemekkel tûzdelt szextettjük, és a szám is teljesen jó volt, plusz még csak nem is hivatásos énekesek, de sajnos nem kerültek döntõbe. Az utána következõ kedvencem, Dánia viszont egyértelmûen továbbjutott. Emmelie de Forest – akit a mi drága Gundel Takács Gáborunk valami oknál fogva végig EmmeliNe-nek hívott... – nemcsak szép, hanem természetes, olyan egyéniség, akit mindenféle csillogás nélkül is észrevesz az ember. Én mióta csak nézem, azóta nagy Dánia-rajongó vagyok, Emmelie pedig kétségkívül a tavalyi Soluna Samayre emlékeztetett, aki azóta is nagy kedvencem. Szóval úgy ültem a tévé elõtt, hogy „Mikor jön már Dánia meg az Only Teardrops?”.
Ezek után az orosz lány énekelt egy közepesen jó számot, majd az ukránok semmirõl sem szóló, unalmas Gravityje, és a hollandok altatónak szánt Birds címû száma Anouktól. Hát igen, lehet értékelni a dalt, de nem volt olyan nagy durranás, és kifejezetten idegesített, hogy Gundi el volt tõle ájulva. Persze, lehet, hogy én nem voltam soha olyan kétségbeesett még, hogy azt érezzem, már a madarak sem repülnek… Montenegró a frászt hozta mindenkire, ilyen furcsa számot még nem láttam Eurovízión, aztán a litvánok, a beloruszok, a moldávok, az írek, a ciprusiak, a belgák és a szerbek jöttek sorrendben. A Fehérorosz versenyzõnek a lábai szebbek voltak, mint az énektudása, a ciprusi nõ pedig nem értem, miért nem jutott be, nekem tetszett a dal, a többi ezek közül unalmas és/vagy tucatdal. Ezek után a szavazás lezajlott, közben pedig valami tánccsoport nyomott le egy számomra túl hosszú bemutatót.

2. Second Semi-Final

A második elõdöntõt a lett csapat indította be, de nagyon. A közönség énekeltetése és a bodysurf egészen eddig nem igazán képezte részét az ESC-nek, hiszen ne feledkezzünk meg arról, hogy ez egy verseny, habár nem az elõadóké, a daloké. Többek között ezért sem jutottak tovább, meg amúgy sem volt egy nagy szám… San Marino a tavalyi versenyzõjét küldte, amúgy nem lett volna rossz, ha nincs benne az a kis hamisság, sajnos nem olyan remek énekes, mint amilyet a dal megkívánt volna. A macedónokról a Nagy Duettben szereplõ Bangó Margit és Lakatos Márk jutott eszembe, azzal szemben, hogy az elõbbi páros férfitagja itt rendkívül szépen énekelt. Azerbajdzsántól a megszokott, jó öreg popdalt hallhattuk idén is, de ehhez most különleges látványvilág társult. Egy üvegdobozban egy srác rendkívül ügyesen bemutatta az énekes lelki vívódását, amirõl a dal is szólt, összességében nem volt rossz. Finnország cukorpop dalocskája meglehetõsen idegesített sokakat, szerintem aranyos volt, hogy ott visítoztak meg ugráltak, na meg persze, ne szóljuk le azokat, akiktõl mindig megkapjuk a legmagasabb pontok valamelyikét. Krista Siegfrids egyébként szerintem szintén Eurovízió-történelmet írt a leszbikus csókkal a végén, szerintem vagány ^^. Málta valami irtó aranyos volt, de komolyan. Ilyen mosolygós, szépen éneklõ doktor bácsit mindenkinek, a dal magában is tök szuper, tetszett, nagyon is. Bár azt hiszem, szerepet játszott ebben az a csodaszép akusztikus fretless basszusgitár, amit az egyik vokalista pengetett *-*. A bolgárok nekem csak a dob miatt tetszettek, a csaj inkább maradhatna a dobolásnál, minthogy énekeljen… Izland Dánia után az idei másik nagy kedvencem volt, Eythor Ingi nemcsak jól néz ki, de olyan szép baritonja van, hogy még pár hétig rendesen elhallgattam volna, na meg ez az izlandi egy tök szép nyelv. A görögök idióták, nem mellesleg azt hiszik, hogy az alkohol ingyen van. Ez közel egyenlõ azzal, hogy imádom õket. Kijöttek szoknyában, és elkezdek futkorászni a színpadon, nem mellesleg helyes pasik voltak, menõ, rekedt hanggal. Lehet, én vagyok az egyetlen, akinek tetszik a héber nyelv, de hát akkor így jártam. A csajt sajnáltam, hogy nem jutott tovább, nagyon szépen énekelt, olyan plafonleszakítós szám volt, ráadásul éppen aznap lett huszonkettõ. Az örmények alapvetõen egész jók voltak, csak idegesített az énekes orrhangja, utána pedig a mi ByeAlexünk kicsit megszeppenve elõadta a kedvesemet. Nos, a kintiek, ahogy észrevettem, imádták a dalt, nem is véletlen. Igaz, hogy zeneileg egy elrontott Boci boci tarka, de szövegileg már-már költõi. Alexet sokan szidták, én sem gondoltam, hogy kifejezetten odavaló, de azért ha valaki egy ilyen szöveget lenyomna nekem, asszem, ott helyben leolvadnék a székemrõl ^^. Egy kérdés: Miért volt jó Norvégia?! Az a nõ valami borzalom, semmi hangja nincs, ráadásul… még ha annyira szép lenne vagy olyan szuper a szám, de nem… Ehhez képest… Albániára nem emlékszem, azt hiszem, ez mindent elmond. Grúzia jó volt, mondjuk úgy 2:13-ig, mert utána a dal olyannyira rosszul volt megkomponálva, hogy úgy hangzott, mintha elcsúsztak volna, de nem, hanem egyszerûen tényleg ilyen a szám. Rossz. A svájciak nagyon kis aranyos csapat voltak, de komolyan, bár annyira nem volt extra dolog. Romániáról, az este utolsó fellépõjérõl még mindig nem tudom eldönteni, mit gondolok, egyrészt furcsa, másrészt pedig hihetetlen, hogy férfi létére ilyen hangokat produkáljon valaki anélkül, hogy húznák a golyóit… Ezek szerint azonban mégsem, bár én nem tudom, mi volt a ruhája alatt…
Ezek után két helyi híresség énekelt, ami alatt én inkább kimentem a mosdóba, a srác elviselhetetlenül nyávogott, Agnes pedig megint csak a Release me-t nyomta, lehet, hogy csak ezt tudja… Mindenesetre, az ABBA-val jobban jártunk volna, de persze, õk helyesen teszik, hogy nemet mondtak.

3. Final

És a várva várt pillanat. Az ESC legizgalmasabb része. Az elején szuper volt, hogy az olimpiához hasonlóan mindenki bevonult, Emmelie de Forest magát nem hazudtolva meg, mezítlábasan jött, a magyarok összekapaszkodva, lelkesen integetve. Az elsõ két adásnál már észre vették a szemfülesek, hogy a közönséget teljes mértékben bevonták, mindenki kapott egy-egy világító karórát, ami a kellõ pillanatban olyan volt, mintha sok csillag ragyogna az égen. Mindkettõ remek kezdeményezés, remélem, lesz folytatása. A döntõk azért is izgalmasak, mivel itt ismerjük meg az „öt nagy” produkcióját: Franciaország, Németo., Egyesült Királyság, Olaszo., Spanyolo., na meg a vendéglátó, a svéd dal is itt mutatkozik be.
A franciákkal szemben én elfogult vagyok, aztán mindig sajnálom õket, hogy nem díjazzák a dalt, pedig, Amandine Bourgeois szerintem vagány volt. Végre valaki, aki magabiztosan kiáll a színpadra, és CD-minõségben elénekli a dalát. Mondjuk, én amúgy is szeretem a többi számát, szóval, túlélem. A spanyolok hatodikként jöttek. Jobb lett volna, ha a lány nem kezd el énekelni. Még rosszabb volt minden eddiginél. Nem feltétlenül kell énekesnek lenni, kamionsofõrnek is lehet menni, de tényleg. Itt tényleg nem volt fair, hogy a horvátok, akik remekül énekeltek, és nem vallják magukat énekesnek, nem jutottak be, ellenben itt van egy magát elõadómûvésznek kikiáltó, énekelni nem tudó nõ, aki alapból kvalifikálta magát… Németországtól mindenki el volt ájulva elõzetesen, a nagy Cascada… Igen, most már szerintem a rajongók is értik, miért élvezetesebb õket a diszkóban hallgatni, lemezrõl. Natalie egy tiszta hangot nem volt képes elénekelni, mindössze rázni tudta nem éppen a legformásabb fenekét. Aztán Bonnie Tyler, aki azt kérte, hogy „Higgy bennem”. Nos, rosszabbra számítottam, de jó volt, a dal igaz, hogy semmi, de az énekes jó volt, a rekedt hangjával. Azonban ez egy dalverseny, az angolok megtehetik, hogy világsztárokat küldenek ki, azonban ha az eredményeiket összevetjük a magyarokéval, meglepõ, hogy ByeAlex mennyivel több pontot gyûjtött, mint a nagy Bonnie Tyler vagy a Cascada. Svédország versenyzõje olyan meleg volt ránézésre is, hogy tojást lehetett rajta sütni, a szám nekem tetszett, az élõ elõadás nem. Hamis, és amikor a végén azt hitte, hogy õ most nagyot énekel, én visítottam a fájdalomtól. Az olaszok szerencséje, hogy a versenyzõ nagyon jóképû, legalábbis ez mindenképpen elmondható róla, de a hangja is szép, én csak egyet bántam; olyan volt, mintha nem lett volna ott a színpadon. Egyszerûen kiment, letolta, és kész, semmi színpadi jelenlét, de mondom… helyes. :)
És ezzel véget ért a döntõ is, Lynda Woodruff, mindenki kedvence elbúcsúzott egy dallal, amit már az õt alakító színésznõ adott elõ, természetesen az ABBA-tól énekelt. Ezután Loreen következett ismét, ezúttal minden showelemmel kiegészítve a produkciót, és már véget is ért a szavazás. Petra, a mûsorvezetõ megmutatta, hogy énekelni is tud, bemutatta nekünk Svédországot és a skandináv életérzést, aki értette a szóvicceket, az rendesen foghatta a hasát. Elcsattant az ESC második meleg csókja, ezúttal két férfit adott össze Petra, bemutatva, hogy náluk engedélyezve van a házasság, míg a finneknél nincs, az idei versenyzõ erre (is) akarta felhívni a figyelmet. A fogadóirodák megjósolták, úgy is lett: Dánia gyõzött, ennek természetesen én hihetetlenül örültem, ahogy a Németország 12 pontjának, amit nekünk adott, Lena ugyan elrontotta, Hollandia helyett egyszer Norvégiát mondott, csakhogy nekik már adtak pontot, de õt nem lehet utálni, még ezért sem. :) Magyarország a 10. helyen zárt a 39 országból, ByeAlex 84 pontot szerzett, a gyõztes, Dánia 281-et.

Összességében egy jól összeállított, mulattató showmûsort kaptunk három estén keresztül. Nagyszabású rendezvény volt, precízen kidolgozott részletekkel, igazán ötletes újításokkal, és pontos hangtechnikával. Én élveztem, szerintem, aki nézte, és nem úgy áll hozzá, hogy ez az egész csak a csillogásról szól, az is. Igen, a szavazásnál észrevehetõ sokszor, hogy a szomszédnak adják a jó pontokat, és persze, biztos van, ahol csalnak, de attól függetlenül én úgy gondolom, valamennyire összehozza a nemzeteket a verseny. És szerencsére ez nem egy hétvégi tehetségkutató, hanem többé-kevésbé profi elõadók „találkozója”.

Elisabeth musical, aki ismeri (:

storm in a teacup

Nem igazán, hogy a címre válaszoljak (Beszélsz-e franciául?)... Azt hinné az ember, másfél év alatt, heti 3 órában már valahova jut a tudással, és esetleg ki tud köhögni egy értelmes mondatot, vagy legalább megérti, ha magnón hallgatja a CD-t. Hát nem. Vagy csak én nem. Kezd az agyamra húzódni, hogy én vagyok az egyetlen lélegzõ emberi lény, akinek problémát okoz, hogy elsajátítson egy idegennyelvet, holott, mindenki azt mondja, van érzékem hozzá, és eddig én is így gondoltam. Akkor most nincs? Ez az jelenti, gondolom... Valami komoly gond lehet velem, hogy így kicsesztek szerény személyemmel. Végre azt hittem, hoyg "ezaz, ha már számolni nem tudok, legalább beszélek majd néhány nyelvet", erre meg... Esélyes, hogy belém oltottak valamit, ami képtelenné tett a francia nyelv elsajátítására, bár tényleg gyönyörû nyelv, odáig vagyok érte, valahogy mégsem tudok zöld ágra vergõdni vele. És ilyenkor jön a tanárom, hogy "minden nap 20 perc francia, és akkor menni fog". Hát... ja... pedig, esküszöm, nincsenek gyenge képességeim, hiszen megvan a nyelvvizsgám angolból, és én tényleg minden nap húszpercezek, az mp3 lejátszóm felét francia zenék teszik ki - tudniillik, imádom õket (pl. Mickaël Miro, Grégoire, Lara Fabian, Anggun stb..), de mégis ezt a blogbejegyzést írom arról, hogy milyen szerencsétlen is vagyok. Ja, tudom, nagyon égõ sajnáltatni magam, de a haszna ennek a bejegyzésnek csak annyi, hogy kidühöngjem magam, hogy aztán jót röhögjek azon, milyen szánalmas vagyok... jeee...

Szóval, kérlek, adj erõt ahhoz, hogy ne adjam fel ezt az egészet, és ne égessem el rituálisan minden franciakönyvem, hanem végre összeszedjem magam, és kesergés helyett inkább megoldást találjak! És igen, ez most csak egy sima felszólítás, nem szólt senkinek konkrétan, néha csinálok ilyet... a naplómmal is kellemesen elcsevegek néha... még mindig nem szoktam le arról, hogy egy köteg papírhoz beszéljek, gáz, de néha jól esik...

Ja, és még mindig fene a franciába... ^^;;

Ennyi, bocs a fárasztásért :D

Íme a rajz Polyák Lilláról, Kozmutza Flóra szerepében, remélem, tetszik, bár még nem tökéletes.

Szó szerint, nagyjából annyit tesz, "Ez az élõlény szenved, tehát szeretem". Hogy miért ezt az idézetet választottam az oldalra most hirtelen, és miért cseréltem le az általam készített elég kis gagyi fejlécet egy barátnõm készítette, sokkal szebbre? Erre egy és ugyanaz a válasz: A könyv miatt. Bizony, rám talált A könyv.

Egy ideje már nem volt idõm olvasni, csak tanulásból állt, hajtásból, kis pihenésbõl a hetem, de most a félévi zárás után felszabadulva, elmentem a könyvtárba valami olvasnivalót keresni. A felnõtt részlegben nem nagyon jártam még, többnyire siettem a könyvtári látogatásaimmal, csak konkrét konyvekért mentem, cetlire feljegyezve, odaadva a nõnek, aki már hozta is. Most viszont volt idõm, és ki is használtam. Nem nagyon tudtam, mi merre, csak a feliratok alapján próbáltam eligazodni, meglepõen könnyen ment egyébként. Megleltem tehát az Anna Kareninát, és egy Bronte regényt is, majd eszembe jutott, hogy a kedvencemet, a Vörös és feketét is elolvasnám ismét. Hátramentem tehát az S betûhöz (megjegyzés - Stendhal a szerzõ), de abban a sorban, pont annál a résznél valaki éppen keresgélt, nem akartam láb alatt lenni, amúgy sem szeretem az olyat, amikor valaki azt nézi, mit keresek éppen stb. Behúzódtam az elõttem lévõ sorba tehát, arra gondolva, hogy ha nem kezdõdne el hamarosan a gitárórám, talán megkeresnék egy régebben kinézett könyvet, a József Attila utolsó hónapjairól címût (megjegyzés - nem voltam bizonyos benne, hogy a szépirodalomnál kell, keressem). Ekkor megfordultam a sorban, és szembetaláltam magam azonnal Illyés Gyula nevével. És ha Illyés Gyulát odatették, miért ne tették volna oda Illyés Gyulánét is? Már tudtam, hogy ott lesz, éreztem, és hát nem is kellett csalódnom, ott lapult a vékony kis kötet, amire azonnal lecsaptam, és igyekeztem ennek örülni, nem azzal foglalkozni, hogy a Stendhal kötetet nem sikerült megszerezni (megjegyzés - nem volt bent éppen).

Mióta láttam az Én, József Attila címû színdarabot, azóta érdekelt Kozmutza Flóra (megjegyzés - késõbb Illyés Gyuláné) és József Attila kapcsolata, József Attila betegsége pedig mindig is érdekelt, az irodalomtankönyvek nem tudtak kielégítõ információt nyújtani ezzel kapcsolatban - legalábbis számomra semmiképp. Talán azért is lettem kíváncsi Flórára, mivel kedvenc színésznõm, Polyák Lilla fantasztikusan formálta meg a szerepet. Amire számítottam, hogy egy nagyjából tárgyilagos könyvet veszek a kezembe, kissé személytelen, de legalább információt ad. Ehelyett, teljesen megdöbbentem, amikor nagyon is személyes volt, nem tudományos értekezésekkel teli (megj. - Kozmutza Flóra hivatása a gyógypedagógia volt), hanem érzelmekkel. Nem egy szerelmesregény volt, persze, de ettõl függetlenül, le sem bírtam tenni. A tankönyvek és az életrajz alapján József Attiláról felépített képem egy csapásra lerombolta elõször a musical ugye, bár sokáig azt hittem, kissé téves képet mutat, de most már a könyv is, hiszen az is hasonlóan ismertette õt. A könyv tehát nagy hatással volt rám, és nagyon közel kerültem a költõhöz is, Flórát pedig méginkább tisztelem, amiért becsületesen próbált segíteni egy beteg embernek, és mellette állt mindvégig. A végén, amikor hozzámnõtt már az E/1.-ben író Flóra és Attila története, hiába tudtam, hogy mi jön, mégis kicsit összetörte a szívem. "Soha addig ilyen szívfájdalom nem ért. Errõl nem tudok írni." - Állt a lapon, miután a nõ megtudta, hogy a költõ meghalt, és megelevenedett elõttem a kép, ahogy a musical végén Lilla szájából elhangzik az elsõ mondat.

Ott ültem tehát a szobában, és teljesen meghatott az egész, pedig milyen irreális azon bõgni, hogy József Attila meghalt... (: Mégis, ez történt, valóban mély nyomott hagyott a kötet, és biztos vagyok benne, hogy így kellett történnie, muszáj volt a könyvtárban megakadnom, rá kellett találnom, mert kétségkívül nekem való dolog volt. Fantasztikus! Ezért hát, hogy itt az új fejléc és az idézet is, de azt hiszem, megihletett ez a könyv, és készítek majd egy rajzot is talán Flóráról (megj. - egyet már csináltam, az jól sikerült).

És igen... Száz év után új fejlécem van, immár Polyák Lilla által megformált Mrs Danvers néz vissza ránk szigorúan az oldalról. Éljen! :D