Ismét érzem a virág illatát,

Mely kiskertünkben nyílott egykoron.

Ah, nem az már, csak annak rokona,

De az illat még az a szirmokon.

S míg érzem: ismét gondolok reád,

Még most is hallom halk rezgõ szavad…

- Ki hinné el, hogy ilyen kis virág

Egy egész múltat visszaad!

(Majthényi Flóra)

Ígértem egy részletes írást is az idei táborról, tehát, most megpróbálom magam rávenni, hogy összegezzem a fejemben kavargó gondolataimat. Így elmenni franciaórára kész öngyilkosság volt, és szegény tanárom is tiszta hülyének nézett, ugyanaz a tavalyi zsongás van a fejemben. Tényleg. A régi arcok, na meg az újak, és talán képtelenség, lehetetlen, de ez a hét mégis jobb volt, mint a tavalyi. Pedig már az is hatalmas élmény volt.

Az elsõ napon korán indultunk Békéscsabáról, és vonattal mentünk Szolnokra. Dettivel és Zsóval, akikkel tavaly is egy szobában voltunk, elõre megbeszéltük, hogy idén is így szeretnénk, bár volt egy kis kavarodás, de a vonatról elég nehéz volt leszervezni, hogy akkor hogy is oldjuk meg. Gyalog elég messze van a helyszín, és a sok motyóval meg a basszusgitárral elég hosszú volt, ha nem vesz fel minket autóval egy fazon, akkor talán még estére sem érünk oda, de szerencsére sikerült, így tizenegykor már a becsekkolásnál tartottam, és a kezdeti bonyodalmakat áthidalva, végre ismét örülhettünk egymásnak Dettivel. Persze, félpercenként lestük a bejáratot, hogy mikor tûnik fel Zsó, aki Veszprémbõl utazott a tábor helyszínére. Kissé furcsálltuk, hogy még három óra után sem kaptunk kulcsot a házunkhoz, na meg a többiek is, hogy mi még mindig bõrönddel ücsörgünk a büfénél. Nem sokára megérkezett a kulcs aztán, és végszóra a harmadik szobatársunk, Zsó is. Miután lecuccoltunk és túlvoltunk egymás összeszeretgetésén, és megismerkedtünk a többi szobatársunkkal is, hivatalosan is megnyitották a huszadik Gitármánia tábort. Az elsõ délutáni kurzusra, ami szimpatikus volt, be is ültünk, de hamar kimentünk, ugyanis kitaláltuk, hogy a hátsó kijáraton keresztül, kimegyünk a közeli hipermarketbe a gáton. Nos, igen, kimentünk volna, ha nyitva lett volna a hátsó kapu, vagy át tudtunk volna mászni rajta. Így elölrõl vágtunk neki a gyalog körülbelül negyvenperces útnak. Nagyjából fél óra hõségben való talpalás után meguntuk a dolgot, és kiálltunk stoppolni a buszmegállóba, és hát az elsõ autó, aki megállt nekünk, nem más volt, mint a tábor egyik  - nem is tudom, hogyan mondjam - segítõje. Miután eljutottunk az Auchanba, és elintéztük a bevásárlást a hétre, igyekeztünk visszaérni Lombos Marci kurzusára. Megérte, azt kell, mondjam, ugyanis nemcsak egymás nevét próbáltuk meg elénekelni, de olyan szövegek is befigyeltek, mint például: endoplazmatikus redikulum, hol van a retikülöm?; nem vágtat a popipari paripa, egy kicsit néha gagyi a gyía, satöbbi... Este egy AVS nevû zenekar játszott, de nekem kicsit túl hangos volt a dolog, így kimentem az egyes elõadóból, és éppen belebotlottam abba a srácba, akivel tavaly egy együttesben játszottunk. A beszélgetésünk aztán a  szobájukban egy furcsa vonalat vett fel, amit nem tudtam követni. Egyszerûen megváltoztunk mindketten egy év alatt, és ha tavaly nagyjából egy hullámhosszon voltunk, na, most már végképp különböztek a nézeteink egyes dolgokról. Különösen alakulnak a dolgok néha, de épp így volt jó. Azt hiszem Marci délutáni kurzusa illetve az esti beszélgetés a lakótársunkkal, Anikóval feltöltött ötletekkel, és rám jött egy ihletroham, mire elhatároztam, hogy dalt fogok írni. 

A második napon már a tavalyihoz hasonlóan mentek a dolgok, a délelõtti haladó basszusgitár órákat idén is Szappanos György, Szapi tartotta. A reggeli után, így a fõépületbe mentünk, és ujjgyakorlatokat vettünk, hogy a technikánkat fejlesszük vele. Elég hasznos kis dolgok, ha az ember jól csinálja, egyik-másik már ismerõs volt számomra. Az óráink után csoportosultunk a fatízben, és random zenekarokat állítottunk össze, így kerültem össze Anikóval, aki énekelt nekünk, Lucával, aki még csak tíz éves és gitárral érkezett, de késõbb õ is énekelt, Laurával, aki billentyûn játszott, Dettivel, aki gitározott, Endivel, aki szintén gitáron játszott, és Bencével, akivel tavaly is egy zenekarba kerültem a tábor végére, õ volt a perkásunk. A próbák során pedig segítõink is akadtak, mint például Imre vagy Jani. A tábor legjobb része szerintem ez, amikor együtt dolgozol egy csapat ismeretlen arccal, és próbáltok összecsiszolódni, hogy olyat mutathassatok, ami másoknak is tetszeni fog. Igénybe lehetett venni a fõépület próbatermeit, amik természetesen a legprofibb hangcuccokkal voltak felszerelve, valamint bent volt a dob, a szinti, sõt, néha még kábelt is találtunk, hogy az erõsítõbe csak a gitárt kelljen bedugni. Huszonnégy zenekar alakult a táborban, és a legkülönfélébb neveket választották, íme néhány kedvenc: Gintonika; Hogy hívják a kutyát?; Részletkérdés; Köszi Puszi; Nekem8; Egy híján blues; Byegúnárok; Diffúz köd, mi pedig az Eperhabos Akusztik Band lettünk.
Az elsõ feladatunk az volt, hogy egy magyar feldolgozást készítsünk, és elsõ ötletünk, az Iskolatáska után, a Szilvásgombócot is elvetettük, majd végül Bence javaslatára a Bóbitát játszottuk el. Valójában majdnem mindegyik próbának úgy álltunk neki, hogy ebbõl nem lesz semmi másnapra, de valahogy mégis mindig alakult egy olyan dolog, ami nem is volt olyan rossz. 

Szerdán Szapi óráján mindenkire sor került, és a kábelt mindenki gitárjába bedugtuk, és eljátszottuk a gyakorlatokat. Habár azt hittem, ha Szapi meghallja, hogy milyen gyéren basszusgitározom, azonnal leküld a kezdõ csoportba, de nem így történt, és ez nagyon jól esett, ugyanis ettõl féltem egész tábor alatt. Nem azért, mert rossz kezdõnek lenni, csak a zeneelmélet már benne van a fejemben, inkább a gyakorlati rész volt gyenge nálam mindig. Pont ezekkel a gyakorlatokkal lehetett fejleszteni persze, így nem akartam másik csoportba menni, még ha tényleg nem is játszom úgy, mint egy haladó. A zenekari órán máris elém került az elsõ meglepõ dolog a táborban, az, hogy az erõsítõ bivalyul szólt, nem mellesleg, vezeték nélkül játszottam, egy elemes kis tápegység volt bedugva a gitáromba. Kicsit meg is ijedtem, hogy atyavilág, itt most mi történik, és csattog össze-vissza a dolog, eddig ilyen nem volt, de sebaj, megtudtam legalább, hogy ilyenkor a hátsó pickupon érdemes játszani. Az ebédet jól töltöttük el, legalább három zenekar ült egy asztalnál, és nem mondanám, hogy halkan beszélgettünk. A gangelés után Bencével Szakadáti Mátyás dobkurzusára ültünk be, de szembesültünk azzal, hogy itt semmiféle kurzus nem lesz, inkább egy jó kis koncertet adtak Póka Egonnal és Tornóczky Ferenccel. A hibája a dolognak abban rejlett, hogy a fejem leszakadt a hangerõtõl, így élvezni igazán nem tudtam, pedig amit csinálnak az valami eszméletlen... Úgy látszik, szerencsés ez az egyes elõadó, ugyanis kifelé menet, most Gyõri Balázzsal futottam össze, akit nagyon bírok. Nem sokat beszéltünk, én siettem próbára, õ pedig vissza, Pestre. A következõ feladatunk egy külföldi szám feldolgozása volt, így mi a Stand by me-t választottuk hosszas gondolkozások után. Detti ismét nagyot alakított, a sminktudását az elmúlt egy évben tökélyre fejlesztette, tehát a Roy és Ádám koncertet már kikenve ültem végig. A koncert hatalmas volt egyébként, tényleg, nagyon megszerettem õket, és nagyon tetszett a produkció. Feltöltõdve mentem vissza, és hajnali négyig sikerült is megírnom az alábbi dalszöveg elsõ verzióját. Ez a nyers dolog volt, és még javításra szorult bõven.

Csütörtökön, a délelõtti órákon a pentatonokról is szó esett az eddigi gyakorlatokon kívül, és a pendrive-omra pedig néhány igen hasznos kis szoftver érkezett Szapitól. Remélem, a gyakorlásban majd segítenek, mindenképpen rám fér, fõleg azután, hogy a zenekari órán rendesen belebakiztam a Stand by me-be… De éppen ezt szeretem ebben a táborban, hogy önbizalmat csak építenek, nem rombolnak, egy rossz szót sem szóltak, Szapi még oda is jött, hogy segítsen, nagyon kedves volt tõle, plusz, miután lementünk a színpadról, mondott néhány jó szót. De végül is, igaza volt, mindenki ront néha – mondjuk az a baj, hogy én mindig… -, csak ezt olyan nehéz tisztán látni, amikor meg akarsz felelni, és meg akarod mutatni, hogy te tudod jobban is… Délután nagyon hepi voltam, ugyanis Temesi Berci jött kurzust tartani, akitõl tanultam párszor, és örültem, hogy megint látom. Az órája, mint mindig, tartalmas volt, és örülök, hogy láthattam a bundás kis arcát megint. Lombos Marcira ugyan várni kellett, elfoglalt az úr, és sajnos még nem képes bilokalizációra, pedig egyszerre több mindenkinek is kellett volna, de végül megtaláltuk egymást, és ez olt az ominózus pillanat, mikor elolvasta a dalt. El is kérte tõlem, és odavitte Szirtes Edina Mókusnak, és vagy negyedóráig errõl beszélgettek. Jól esett, és bár nem tudom, mit mondtak róla konkrétan, de Marci mosolygott, és ez épp elég volt. (:
A zenekari feladat ezúttal saját dal írása volt, és úgy döntöttünk, nem csináljuk meg, elvégre semmi sem kötelezõ, szóval a lefoglalt próbateremben ezúttal csak gyakoroltunk Lucával és Laurával. Este tízkor fejeztük be az egészet, és akkor már javában tartott Mókusék koncertje, ami szintén remek volt, de itt már hullafáradt voltam, és inkább pizsibe öltöztem, és nekiálltam a dal rímbeszedésének. Olyan negyed egy körül egy iszonyatosan vidám Anikó kiáltott rám, hogy most azonnal hozzam a basszusgitárt, és majd elmondja, miért. Na, ha valamire, hát erre végképp nem számítottam. Bementünk egy stúdióba, és ott dobtuk össze a zenekar saját számát. Dettinek volt szövege rá, a dallam pedig úgy alakult ki, hogy mondjon mindenki egy hangot…

Pénteken korán keltünk, hogy próbálhassunk az egyik üres teremben, és olyan jól sikerült, hogy a zenekari órán Szapi egyetlen dolgot mondott nekem: Gratulálok! És ez valami olyasmi volt, amire mindig is vágytam. Jól esett, hogy végre nem rontottam el, végre meg tudtam csinálni valamit, azt hiszem, kellett hozzá a megfelelõ dal is, és ez volt az. A tábor területén nyílt palacsintázónál az ebéd után egy jó kis társaság gyûlt össze, és egészen fél hatig beszélgettünk arról, ami éppen szóba került. Marci megígértette velem és Dettivel, hogy elhozzuk a szövegünket, és majd dalt próbálunk rá írni. Az enyémmel kezdtük, de valahogy nem sikerült jutni vele valamire. Inkább az történt, hogy szétszedték az egészet, és a tizenkét soros refrénembõl csináltak kétszer hármat… Ez volt igazából a legnagyobb csalódás, hogy kicsit félre lett dobva az írásom. Nem értem, máig sem, hogy ez most mire volt jó, hogy ha tetszett neki, akkor miért nem úgy próbálta meg életre kelteni, ahogy volt a dolog. Illetve, ha vittem egy jó szöveget, miért a rosszal dolgoztunk? O.o
De legalább az vigasztal, hogy Detti dalából igazi sláger lett, és a tábor végén elõ is adták, ez pedig a Random kaméleonmatrica címet viselte. Hatalmas, már ez is… (:

A tábor utolsó napján Szapinak el kellett mennie, így végre kihasználtuk a lehetõséget, és sokáig aludtunk. A Lombos Marcival eltöltött ebéd után már késésben voltam a tábor utolsó basszusgitár kurzusáról, komolyan gondoltam rá, hogy inkább el sem megyek, de valamiért mégis ott akartam lenni. És mekkora mázli is volt, hogy elmentem. Így megismerhettem Megyaszay Istvánnal és Mihályi Balázzsal is, elõbbi fantasztikus játékos, utóbbi pedig a Blasius gitárok apukája. És bemutatóba hoztak egy hangszert is, én pedig megkérdeztem, hogy kipróbálhatom-e. Meglepetésemre, azzal a bõgõvel találtam szembe magam, amibe beleszerettem a Hangfoglaláson. És ez valami csodálatos egybeesés volt. Rögtön a kurzus után egy elég gázos próbát tartottunk a megmaradt zenekarral, ugyanis Luca és Laura már elment, Endi pedig kilépett vagy nem is tudom, mi lett vele. Ezután visszavonultunk egy kicsit, hogy gyakorolhassunk még az esti koncertekre, ahol a táborban alakult zenekarok bemutatkoznak, és a tábor díjait átadják a szerencséseknek. Detti ismét alkotott a képemre egy sminket, és a vacsora alatt végül is meggyõztem magam, hogy menjek oda Balázshoz, és kérjem el tõle a hangszert, hogy az esti koncerten azon játszhassak. Végül bevetettem minden bátorságomat, és ténylegesen is elkértem Balázstól, aki meglepõdött, de azonnal odaadta az estére a kincsemet. Olyan extázisba keveredtem, hogy azt sem tudtam igazán, hol vagyok. Csak annyit fogtam fel, hogy az álomgitárom a kezemben van, és foghatom és ahhhh… Zsóval rögtön heves visítozásba kezdtünk, és azonnal készítettünk egymásról egy portfóliónyi képet. Általában azt mondják, rossz fõpróba után, jól sikerül a fellépés, és többször is volt már rá példa, de ezúttal az sem lett valami ütõs, de ekkor már nem voltam letörve. Túléltük, és jól éreztem magam közben, még ha csak a zenekar felével is. Na meg persze ott volt a Blasius, a piros kis szerelmem, és még Balázsék is csináltak rólunk fotót, hogy felkerüljön a honlapra. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi meglepetést és örömöt fog hozni az a kurzus, és mégiscsak így történt. A koncertek után a büfében búcsúzkodtunk, beszélgettünk még, és méltó lezárása volt a tábornak. Zsóval dinnyéztünk is, majd még a Blasiusról áradoztunk egymásnak, és aztán a zenérõl beszélgettem még Balázzsal, Sümeghi Tamással pedig arról volt szó, hogy a nõi zenészek sokkal érdekesebbek, mint a férfiak. Ebbe nem is tudok belekötni.
Nagyjából kettõ körül gondoltam úgy, hogy itt az idõ összecsomagolni és eltenni magam, ezért elköszöntem azoktól, akikkel már holnap nem találkozok, szegény Bencét véletlenül majdnem lekaptam, pedig csak puszit akartam adni, de ilyen ez a dolog már késõ este, a koncertek után.

Összességében egy fantasztikus hetet töltöttem el, rengeteg remek zenész, és jó ember társaságában. Lettek új ismerõsök, illetve a régiek is ott voltak. Az idei tábor az eddigi nyaram, ha nem az eddigi évem fénypontja lett, máris hiányoznak a barátok, és az élményeket még mindig nem sikerült feldolgozni. Eszméletlen volt, jobb, mint, amire számítottam… Teljesen feltöltött ez a néhány nap, és most a basszusgitárral is úgy érzem, hogy haladni fogok. A következõ táborba úgy fogok visszatérni, hogy fejlõdött a játékom. Merthogy ezt elhatároztam, és most vagyok a jó úton, legalábbis a zene szempontjából ez teljesen biztos. (:

Íme a 2013-mas Gitármánia Tábor terméke. Természetesen, a táborról is érkezik majd egy beszámoló hamarosan, de elõbb jöjjön a dalszövegem, ami szintén egy külföldi dal magyar változata lett. A tavalyi Free Fallin' után idén egy francia dalt, ZAZ Toujours címû szerzeményét dolgoztam fel. Nos, ez abban különbözik az elõzõtõl, hogy sokkal inkább idézi az eredeti szöveget, sõt, felfoghatjuk akár egy fordításnak is, hiszen még a refrén és a verse rímképletét is megtartottam (aabb, abab). Remélem, tetszeni fog nektek, Lombos Mátron, aki ismét segített engem néhány jó szóval, azt mondta, akkor jó igazán egy dalszöveg, ha az írója benne van. Nos, el kell, mondjam, ez a dal teljes mértékben én vagyok. Ami pedig az egyik legnagyobb elismerés számomra, hogy aki olvasta, az is rögtön azt mondta, hogy hát ez mennyire ashleys, te jó ég, nem mellesleg, Szirtes Edina Mókus is vetett egy pillantást az elsõ változatára (abban még nem volt rím), és neki is elnyerte a tetszését. Hatalmas élmény, és mind Mókust, mind Marcit nagyon tisztelem, és örülök, hogy megmutathattam a dalom nektek is.

Refr.:

Ez a lány mindig olyan volt
Aki kitép a füzetbõl egy lapot
Aki apró szíveket rajzol néha,
Néha a margóra, ceruzával

A kis csibész, aki a földön játszik
És bárányfelhõkre vadászik
Vagy békát fog az árok partján
Majd virágból készít koronát

Mindig én voltam az a gyerek
Aki tarka pillangókat kerget,
Madarak dalát énekli vissza,
És elbújik napraforgók soraiban

Mindig én voltam az a lány,
Aki felhúzza a zöld gumicsizmát,
Aki apró szíveket rajzol néha,
Néha a margóra, ceruzával

Verse1.:

Most pedig mégis itt vagyok,
Elveszve a tömeg közepén,
És ha lábujjhegyre állok
Sem látom a sorok végét

Vagy vonat rázkódik velem
Aztán a metrószél sikít
A visszapillantó tükörben
Felteszek még egy kis arcpírt

Heves viták közepette
Bár a fülem befoghatnám
Kérlek, a nézeteltéréseinket
Felejtsük el inkább

A retour jegyem már megvan
A bõröndök útra készen
Két út elõtt állva,
Melyik mellett döntsek?

Refr.

Verse2.:

Egy másik világ járdáin
Gyalog csak egyenes út járható
Nem lehet eltéveszteni
A kivilágított, hosszú folyosót

Ez nem ötcsillagos hotel
Taxi sem vár a bejáratnál
Nagymama nem fõz neked
És az arcodon ott marad a lekvár

Hatalmas felhõkarcolók mentén
Megszédít a magasság
Nagy városokra nincs szükség
A beton börtönbe zár

Megszökni szeretnék olykor
Bár a múltból jelen lenne
Mikor egy csomag zsírkréta jobb
Ajándék, mint néhány bankjegy

Refr.

Nos, ez lett volna a nagy mû, amire büszke vagyok, tudom, hogy hosszú, de ez mind-mind bennem volt. A dal sajátossága, hogy a refrén a múlt jóságát írja le, azt, amit kedveltem a gyerekkoromban, és azt, hogy mennyire színes is volt, a versékhez képest, amik a jelenben íródtak. A retour jegy is mind azt jelképezi, hogy nem a jövõbe, vagy a jelenbe, hanem a múltba utazom, ami sokat jelentett nekem, illetve éppen annak, aki énekli a dalt, de vissza kell, hogy térjek, mivel képtelenség a múltban élni örökké. A kérdésekre a választ végül a második verse utolsó egysége adja meg, ott nyíltan is kimondom, hogy a régi, gondtalan idõket jobban tudtam értékelni. Ezért a zsírkréta is: fogsz egy kék színt, amivel rajzolhatsz eget, tengert, sõt, delfint is, és tulajdonképpen megfestheted az egész világodat vele, míg a pénzen csak tárgyakat lehet venni, amik idõ után jelentéktelenné válnak. És ha van saját egem, tengerem, delfinem, mit is akarhatnék még többet, nem igaz? :)

peu de nous ont la force de changer l'Histoire♥

I hate the
way you talk to me,
and the way you cut your hair.
I hate the way you drive my car.
I hate it when you stare.
I hate your big dumb boots,
and the way you read my mind.
I hate you so much it makes me sick;
it even makes me rhyme. I hate it,
I hate the way you're always right.
I hate the way you lie.
I hate it when you makes me laugh,
even worse you make me cry.
I hate it when you're not around,
and the fact you didn't call.
But mostly, I hate the way
I don't hate you.
Not even close,
not even a little
bit, not even
at all.
♥

nyár, szerelem, satöbbi... fuj :)