Íme, eljött az elsõ alkalom, hogy megosszam egyik kis karcolatomat. Tudjátok, aki ír, az általában blogon kívül is. Remélem, elnyeri tetszéseteket!

Még egy utolsó vonás, és úgy érzem, elkészültem a mûvemmel. Grafittól maszatos, fekete ujjaimmal távolabb tartom magamtól a képet, kissé ráhunyorítok, de az eredmény elkeserít. Nem jó. Úgy hiányolok valamit az egészbõl, egyszerûen, csak képtelen lennék megfogalmazni mi az. Az emlékezetemben olyan élénk volt, így meg... csak egy darab papíron néhány karcolás. Az igazi nyomába sem érhet. A tompa ceruzával igyekszem mélyíteni az összevont szemöldöke között a ráncot, de csak rontok a helyzeten. Most még idegenebbnek hat. Gyûlölöm ezt az érzést. Mintha képtelen lennék kiverni õt a fejembõl, minden szunnyadó gondolatomban megjelenik, és már az sem segít, ha papírra vetem. Õt úgy sem adja vissza semmilyen másolat, csupán árnyéka lehet, halvány vetülete, egy apró szilánk belõle. De mi van, ha nekem az egész lényére, teljes valójában szükségem van? Úgy szomjazom egyetlen pillantására is, mint fuldokló egy csepp levegõre, úgy vágyom a közelségére, mint a nap sugaraira a hosszú tél után. Talán ez már betegség. Sõt, biztosan az lehet, mert nem érezhetek ilyet, az apró testemben, ebben a szûk mellkasban hogyan is férhetne meg valami, ami ennyire erõs és mély?
Ismét a rajzra függesztem tekintetem. Ez valóban nem õ. Úgy értem, ha tényleg õ lenne, a szigorú vonások nem merevítenék szoborszerûvé az arcát. Oh, hogy tudna megvetni most, mikor éppen bálványokhoz hasonlítom, lesújtó szavait fegyverként fordítaná ellenem, mintha védelmi rendszert indítana be. És ha eltalálna, akkor sem ejtenék egy könnycseppet sem, legyen így, és én azzal is megelégszem. De nekem nem elég a képmás, az õ szemeiben csillogó feketeségbõl ezernyi titkot olvasnék ki, ennek itt, a tekintete üres és szomorú. Az ajkai félig nyitva vannak, mintha mondani készülne valamit. És bárcsak valóban mondana! Bármit, amitõl jelentéktelennek vagy gyöngének érzem magam, és én, erre megesküszöm, nem lennék rest feleselni! Forduljon heves vitába, szenvedélyes indulatokba, vagy bánom is én. Nekem már úgy is jó, végleg elvesztem. Csak a józan eszem maradna meg!
- Ne nézz így rám! - suttogom négy fal között a képnek, majd le sem véve pillantásomat a mûvemrõl, radír után tapogatózom. Csak egy mozdulat volt, és eltüntettem a rajzolt szemeket. Koszos kezeimmel végigsimítva az így groteszkké vált arcon, végül becsúsztatom az egyik fiók mélyére. Nem dobtam ki, képtelen voltam rá. Ha ez a gyenge utánzat az egyetlen, amit csinálni tudtam, akkor sem tudok megválni tõle.

...és a vihar hirtelen jött el, szétzúzva a békességet, ahogy jöttél te is. Elõtte feszült csend volt, s idill, de már sötét felhõk keretezték a horizontomat. Egy másik kilátásra vágytam, tiszta égboltra, áldásra. Sudár jegenyékkel határolt vidékre, melyek árnyékában virágok ingatják kecses fejüket, és hívnak játszani. De ily kegyben nem részesített sem isten, sem ember, s már nem bánom. Boldogságból nem születhet mûvészet. Ezért hát inkább köszönettel fordulok feléd. Köszönöm, hogy jöttél, és elhoztad a változást, amire szomjaztam régóta. Bánom is én, ha szeretsz, ha megvetsz, de belõled merítek ihletet, érted ragadok papírt és ecsetet, te lehelsz életet még a szürkébe is. Ki vagy hát, drága múzsám?

People treat you well
when you're pretty...

ugye hazavisszük, anyaa?
párizsbefõtt♥

l'automne

Mindig szülinapi posztot írok. Miért? Magam sem tudom, hiszen semmi értelme, és sok baromságot és ösztönzõ szöveget idehordok, aztán fogadalmakat teszek, és mégsem úgy alakul semmi, ahogy azt elõre elképzelem. Most ismét részletezhetném, hogy innentõl kezdve mit csinálok majd másként, de nem jut eszembe semmi. Egy olyan úton járok, amirõl most azt hiszem, ez a helyes, vannak dolgok, amiket jól csinálok, és persze, még mindig szerencsétlen vagyok olyankor, elõbb beszélek, mint, ahogy átgondolnám, de nincs mit szégyellnem. Vannak újabb kihívások, elkezdõdött a tanév, vannak új terveim, céljaim - de azt hiszem, tudjátok, hogy nekem mindig vannak. (: Sosem adom fel. Anya mindig azt mondja, képes vagyok megcsinálni, ha teszek érte, és biztos, más is hallotta ezt otthon. Erre próbálok figyelni, mármint, hogy higgyek magamban, hogy én is úgy érezzem, képes vagyok elérni a céljaimat, megvalósítani az álmaimat vagy teljesíteni, ahol elvárják. Régen megtanultam, hogy ne üljek a hideg kõre, adjak másnak a csokimból, figyeljek oda másokra, ez is menni fog.

Szóval, most úgy indultam neki ennek a posztnak, hogy leírom, hogy nem írok szülinapi bejegyzést. Nem sikerült. Talán, már így maradok örökre. (:

Addig is, éljen szeptember tizenegyedike, meg még én is! ^^;;

On gravit des sommets dans nos vies dans nos cœurs
Cet amour infini, mélange de douleur
Mais partager l'instant du bonheur
On garde ancré en soi comme pour lui rendre honneur
Je gravis la montagne comme je gravis ma vie
Tous ces regards croisés si je les ai compris
J'ai pourtant vu 1000 fois et suis encore surprise
De la beauté des êtres qui m'ont fait lâcher prise

C'est la beauté sans mot qui transforme un instant,
A genoux dans la glace, laissant faire ce qui doit,
Je garde en moi le chaud, la saveur du présent
De ces moments de grâce qui fut vous qui fut moi

Ils vivent leur ascension, grimpent et bravent leur peur
Il n'y a nulle prison que celle que l'on se crée au cœur
Je prend note et leçon dans ces vives lueurs
La lune me regarde, ne pas mourir avant l'heure
Je garde précieusement l’expérience dans ma chaire
Revenir au quotidien lui non plus ordinaire
Dans les pages d'un bouquin ces phrases qui me décrivent
Tout se termine et prend fin après l'extase la lessive

C'est la beauté sans mot qui transforme un instant
A genoux dans la glace laissant faire ce qui doit
Je garde en moi le chaud, la saveur du présent
De ces moments de grâce qui fut vous qui fut moi

Encordée dans ma tête jusqu'à mon sac à dos
Les petites tempêtes me poussent vers le haut
Le froid que je respire, je sens que je m'allège
Je n'ai rien vu venir les deux pieds dans la neige
Et puis c'est plus facile, et un pas après l'autre
Si je marche tranquille, si je suis quelqu'un d'autre
J'aurai toute ma vie laissant faire ce qui doit
De ce qu'on a gravit qui fut vous qui fut moi

C'est la beauté sans mot qui transforme un instant,
A genoux dans la glace, laissant faire ce qui doit,
Je garde en moi le chaud, la saveur du présent
De ces moments de grâce qui fut vous qui fut moi

C'est la beauté sans mot qui transforme un instant,
A genoux dans la glace, laissant faire ce qui doit,
Je garde en moi le chaud, la saveur du présent
De ces moments de grâce qui fut vous qui fut moi

/ZAZ - La lessive/

Íme, ismét kezdõdik a suli, vissza a padokba, még álmos, le-lecsukódó szemekkel, de egy kis izgalommal ülök majd a székemen. Vége a tizediknek, és ez az évem valóban a legrosszabb volt mind közül, annyira, hogy biztos vagyok abban, ennél már csak jobb lehet. Persze, mnidig jön valaki, aki próbálja nyomorultabbá tenni az iskolai éveimet, de õk egy idõ után kiszállnak, és eltûnnek. Például a kémiatanárom is, ha minden igaz. De már nem érdekel, már tényleg nem. Rájöttem, hogy annyi sokkal fontosabb dolog van, amire koncentrálhatok ahelyett, hogy egy idióta tanártól lesz gyomoridegem, ráadásul egy olyan tantárgytól félek, amihez semmi közöm nem lesz... Ez a nyár viszont életem legjobb nyara volt, és olyan dolgokat kaptam tõle, amiket egyrészt hiányolni fogok, de az élmények és a tapasztalatok visznek most tovább, ezek töltöttek fel teljesen.

Összegezve, a nyáron tanultam. És mégsem éreztem úgy, hogy ez megterhelõ lenne, sõt, alig vártam a magánórákat. Nem tudom, aki régebben is nézegette a blogot, emlékszik-e arra az ominózus bejegyzésre, ahol feldúlva kijelentem, hogy képtelen vagyok megtanulni a franciát... Nos, már nem aktuális a dolog, valahogy "ráéreztem" az ízére, ha lehet ilyet mondani, és minden eddiginél nagyobb szerelem lett. Megfelelõ idõben, megfelelõ ember tett helyre, és teszi hetente, én pedig tudom, hogy elég jó "csapat" vagyunk ahhoz, hogy ez mûködni tudjon továbbra is, és meg tudom tanulni a franciát, semmi kétségem efelõl. Vannak olyan személyek, akik képesek hatással lenni másokra, és õ éppen ilyen, egyre csak ösztönöz arra, hogy tanuljak. Persze, nemcsak a tanáron múlott, úgy értem, hogy másféle hatások is értek. Mint például ZAZ vagy mondjuk Coeur de pirate, akik a zenéjükkel inspiráltak, és ez egy olyan lénynek, akinek a muzsika fontosabb, mint az oxigén, hatalmas dolog. És ha már itt tartunk, a zenénél, akkor mindenképpen szót érdemel az új basszusgitár tanárom, akivel nagyon jól megértjük egymást, és újra várom, hogy leüljek gyakorolni. A múlt tanévben alig nyúltam szegény bõgõhöz, idén ez mindenképpen másképp lesz, hiszen rájöttem, hogy hiányzik, és hogy mennyire élvezem az egészet.

Szóval, teljes volt a szünetem. Sportoltam, tanultam, zenéltem, táboroztam, barátkoztam, Kapolcson, a Mûvészetek Völgyében pihentem, leszámítva persze a hajnalig tartó táncházat, Szlovéniában kiáztattam a lábujjaimat a tengerben, és el is telt, olyan gyorsan, hogy már a nyár elején megszervezett koncertekre sem emlékszem. :) Na, jó, a Paramore örök élmény, és ilyen lesz ZAZ is, ha egyszer eljutok - de miért ne jutnék. 

Azt kell mondjam, sikerült kihasználnom a lehetõségeket, amik adódtak, egyáltalán nem bánok semmit, és felkészültem arra, ami jönni fog.