Nos, most következzék egy kis humoros értékelése az évemnek. Összeszedtem nektek néhány kategóriába a fontosabb momentumokat, mert menõ az ilyen. Annyi díjátadót láttam mostanában, jelöltekkel meg minden, hogy csináltam egyet házilag. Én voltam a zsûri. :)

Legjobb évszak idén: nyár

Legnagyobb zenei élmény: ZAZ koncert, bár a Paramore is jó volt

Legnagyobb tanulmányi élmény: Szegeden az egyetemi nyílt napon jártam

Legnagyobb megkönnyebbülés: kémia 2-es, és nincs több kémia

Legjobb kirándulás:  Kapolcs - Mûvészetek Völgye

Legjobb színházas élményem: Diótörõ balett az Operában

Legnagyobb harag/utálat: év elsõ felében a francia

Legnagyobb szerelem: év második felében a francia

Legjobb "mentor": a franciatanárom

Legnagyobb csalódás: nem vették le a fogszabályozómat

Legjobb hír: januárban megmûtenek

Legjobb új kapcsolat: levelezõpartnereim Európa más országaiból

Az év dala, ami illik rám: Birdy -  Strange Birds

Legjobb dolog, amit a kezembe vettem idén: Blasius basszusgitár

Legjobb dolog, amit kiadtam a kezeim közül idén: ZAZ - Toujours magyar átirata 

Legteljesebb érzés: végre biztos terveim vannak a gimi utánra

Ezek lennének tehát. Köszönöm szépen mindenkinek, aki egész évben követett, és kibírta a marhaságaimat, remélem, jövõre is így lesz! Sikerekben gazdag boldog újévet kívánok minden kedves olvasómnak! ♥

Bárcsak. Ez a cím. Csak, hogy értsd Te is.

Most már mindig francia lesz?

Igen.

Vagyis... nem.

Ahogy esik. Így most jó. Szeretem, ha francia. Egyszerûen jó érzés, hogy tudok valami olyat, amit Te nem is érthetsz, büszkeséggel tölt el, azt hiszem, jobb vagyok. Valójában pedig nem, de olyankor ez nem számít. Szeretnem kell a franciát, nem utálhatom, még ha dühös is vagyok, amiért keveset tudok, vagy hibázok. De képtelen vagyok nem szeretni. Belém van kódolva, ez a sorsom, amit akarsz. Ennek így kell lennie, nekem ezt kell csinálnom, így kell beszélnem. Szerelem. Olyan, ami soha nem múlik el. Legalábbis minden porcikámmal reménykedem ebben.

Abban is reménykedem, hogy egyszer, ha felnövök, lesz egy fám. Nem magától fog kinõni, valószínûleg venni fogom, mint minden más normális ember. A fa fenyõ lesz, ilyenkor az az igazi. Lesz egy nagy családom, akik mind segítenek feldíszíteni, valószínûleg eltörik majd néhány dísz, és épp, hogy nem szakad majd le a sok cucctól, de valamiért mégis szépnek látjuk majd. Lefekszem alá, és csak nézem a világító égõket, néha játszok egy-egy gömbbel, aztán kibontjuk az ajándékokat. A becsomagolt ajándékokat. Nem tasakban, zacskóban, hanem olyan rendes dobozban lennének, masnival... És igazi karácsonyunk lenne. Olyan karácsonyos karácsony.

Fa nélkül nem az igazi. Az ajándékokat jóval elõtte vagy majd utána kapom meg, persze nem olyan menõ dobozban. Persze, így is örül az ember, nem ez a lényeg. Hanem, hogy együtt legyen a család. Szeretgessük egymást. De nem volt együtt. Mindenki a maga dolgát... Áh, nem szeretem a karácsonyt. Vagyis, dehogynem, szeretem. Filmeken nézni, ahol vidáman énekelgetnek, röhögnek, hogy nem szép a hangjuk, mindenki boldog, és van egy hatalmas karácsonyfa, díszekkel meg mindennel. De a mi karácsonyunkat, azt sosem várom igazán. Ízetlen karácsonyunk van. Olyan, amin nem segít az, hogy van itthon fahéj. Úgy értem, nem volt rossz a karácsony, csak semmilyen sem volt.

Szóval, egyszer, ha nagy leszek, lesz egy fám, meg lesznek béna karácsonyi dalok is. És igazi karácsonyunk. Olyan karácsonyos karácsony.

Bárcsak... bárcsak így lenne!

comme des enfants