I keep on searching for the old me, I keep on thinking I can change.
I keep on hoping for a new day, will I ever feel the same?
Now I wonder.
Oh I wonder.

Szól Chris Isaak dala a fülesembõl. És ez elgondolkodtat a változásokról. Változunk. Mindenki és minden körülöttünk. Néha szükséges, néha teljesen értelmetlen. Mégis, ez tény. Vajon, muszáj eldobni mindent, ami régi, és tiszta lapot nyitni, egy új könyvben ehhez, vagy elég csupán új fejezetet kezdeni ugyanazon történetben? Le kell zárni egy korszakot vagy elfelejteni azt? Ez lehet egy vagy két külön dolog is. Úton-útfélen azt hallom, hogy csak az számít, te jól érezd magad, ne hallgass másokra. Eltérítenek. Teljesen igaz. Becsülöm azokat az embereket, akik eszerint a norma szerint élnek. Mindenki más hazudik. A többieknek nem hiszek. Vegyük például az osztálytársamat, csupán népszerû akart lenni, de most elérte amire vágyott, és az emberek ribancnak hívják. Megérte azért megváltoznia, hogy befogadják? Nem hinném, ráadásul most azt képzeli, megítélhet másokat, akik talán nem olyan tökéletesek, mint õ, de az életükrõl valójában semmit sem tud. Semmivel sem lett több ezáltal. Vagy ott van az az ismerõsöm, aki azért szeretne lefogyni, mert a környezetében mindenki más csinosabb nála. Legalábbis szerinte. De vannak-e olyan értékesek azok az emberek, mint õ?
Én is változok, bár én inkább útkeresésnek nevezném. Egy szabadszellemû mûvészlélek vagyok, akit nem érdekel, az emberek mit szólnak az életstílusához, pont annyi joguk van elítélni engem, mint a fent említett példában a leányzónak. De visszaolvastam a naplóimat, a régieket. És olyan gondolatokat találtam benne, amikre már csak halványan, de emlékszem. Miért fakulnak ki? Én szerettem ezeket az emlékeket, és talán egy nap majd el fognak tûnni, és már a hiányukat sem fogom érezni, pedig akkor régen mindent jelentettek nekem. Ma már teljesen más szavak jönnek a számra, bonyolultabb kifejezések, nem az a gyerekes egyszerûség, ami azokból a lapokból sugárzik, de mégis, valahogy vidámabb önmagamat láttam bennük. Csodálkozom, hova lett az az énem? Nem találom a helyem az osztályban, de most végre nyár van, mindjárt tábor, és ez melengeti a lelkem. Hiányoznak a barátaim.
Lehet, a mai írásom sokaknak zavaros. Sajnálom, a bejegyzés nekem teljesen eleven, az én elmém olyan sok apró részlettel kiegészíti, ami talán ti nem is értetek meg. Így tehát, ez a bejegyzés azoknak szólhat, akik megértik.