Ahogy a cím is mondja, csak kívánnom kellett, hogy résztvegyek egy matekversenyen, meg is valósult. Csak sajnos "kis" fáziskéséssel. És a kis jelzõ most körülbelül 7-8 évet foglal magába. Kisebb koromban ugyanis, nagyon szerettem a matekot, sõt, mondhatni kedvencem volt egy idõben. És, akkor valószínûleg nem úgy szerettem volna elmenni egy ilyen megmérettetésre, hogy a megoldandó feladatból csupán annak a számát sikerül felfogni. Na, jó, ez azért túlzás. Lényeg, a lényeg, mostani fejemmel soha a büdös életben nem szándékoztam volna benevezni magam önként. És nem is ez történt, persze. A matektanárunk az egész osztályt benevezte. Királyság! Bár, okos lennék matekból, de sajnos, ez a rész teljesen hiányzik a szerkezeti felépítésembõl. Viszont a jó hír, hogy egy másik tanár nem tudott semmit arról, hogy az ottlétünkért simán nem kapunk ötöst, és õ minden további nélkül megígérte, hogy aki elmegy, és csinál is valamit, az bizony kap. :) Mázlim volt, mert volt egy angol nyelvû feladat, amit lefordítottam, csupa olyannal dolgoztam együtt, akik vágták a témát, és így mégsem csak ültem ott. A hangulat kétségkívül jól telt, és naná, hogy a mi csoportunk volt a legjobb. Szerintem... ;)Most pedig már azt is tudom, hogy a kívánságok és az álmok bizony valóra válnak, lehet, hogy nem akkor, amikor szeretnénk, de a végén jól is elsülhet a dolog. 

Tudni kell rólam, hogy viszonylag nyugodt természet vagyok, ám kis dolgokkal is hihetetlenül fel lehet húzni, és akkor nagyon nehezen bocsátok meg bárkinek is. Mivel ezzel a nem éppen kellemes tulajdonságommal pontosan tisztában vagyok, alapvetõen kerülöm a konfliktusokat mindenkivel. Jó kislány vagyok, azt hiszem, bár nem abban a tipikus értelemben, ahogyan érteni szokás. De például nem zavarom a tanórákat, soha sem fodult még elõ, hogy tiszteletlen legyek valakivel, visszabeszéljek a tanáraimnak stb... Az osztályomban sem vagyok rosszban senkivel. Ennek rém egyszerû oka van; inkább nem mondom ki a véleményem, csak, ha úgy érzem, kíváncsiak rá vagy konkrétan kikérik azt. Pedig, ha mindenki tudná azt, hogy mit gondolok róla... Nos, akkor talán közutálat tárgya volnék. (ezt most lekopogtam) Pont ideális ilyenkor, hogy van egy blogom, ahol kicsit "felrobbanhatok", ahol kiadhatom magamból a dühömet. Merthogy igen, dühös vagyok! Még pedig azért, mert igazságtalan, hogy mindenki, aki egy kicsit is kamaszodik, ennyire borzalmasan idegesítõ, idióta vagy éppen üres legyen. A legrosszabb, hogy van, akinél mindez egyszerre jelentkezik. Ezek ráadásul sajnos olyan tünetek, amikre kötve hiszem, hogy lenne gyógyír. Hol fairjáték az, hogy engem összezárnak mindennap egy rakat hormontúltengéses tinivel, akik igaz, hogy egykorúak velem, mégis úgy érzem, semmi közös nincs bennünk ezen kívül! És, hogy mi is a bajom velük? Az, hogy a fiúk nem tudják felhúzni a nadrágjukat, muszáj minden áldott nap legalább 7 srác alsógatyáját megnéznem, ami a rózsaszín és a lila különbözõ árnyalataiban pompázik, a lányok szépek, csinosak, de belül pont olyan üresek, mint a poharaik, amikbõl kiskorú létükre felhajtották az alkoholt, és akárhogy is arra törekednek, hogy egyéniségek legyenek, mind egyforma, ugyanolyan hitvány értékekkel, a zenéjüket már inkább nem is mondom... Hol zene az, amikor egy négynegyedes ütem alá bepakolnak három-négy makacsul ismétlõd hangot, majd ráfogják, hogy EZ stílusújító, és azon nyomban elnevezik dubstepnek vagy shuffle-nek...?!! A legnagyobb probléma mégis az, hogy egy légtérben vannak velem, mikor nekem semmi kedvem bepillantást nyerni a szánalmas életükbe. És higgyétek el, nekem van a legnagyobb bûntudatom azért, amiket mondok, de én utálom az embereket. Ha ilyenek, akkor én utálom õket. Vagy ez az új normális? Bocs, asszem, lemaradtam valahol... Azok, akik mégis értéket képviselnek számomra, engem észre sem vesznek. Meglehet, idõsebbek is, számukra én is egybeolvadok velük. Félek, hogy így elmegy mellettem esetleg egy leendõ barát, egy kedves ismeretlen vagy egy értelmes pasi. Így mondják rám, hogy apakomplexusom van, mikor én ismerkednék korombeliekkel, ha lenne akár egy értelmes is, nincsen nekem semmilyen komplexusom, max kisebbségi, amikor mellettem áll egy 180 magas nõ. ;) Annyira nem akarok közéjük tartozni, hogy talán egyszer pont emiatt leszek olyan, mint õk. De nem hagyom, hogy ez történjen, konokul ellenállok, igaz, hogy jelen lesznek az életemben még elég sokáig (tekintve a gimis éveimet, no, meg az egyetemet, ha eljutok addig...), de biízom benne, hogy van néhány jó barátom, akik képesek a földön tartani. Csak bár ne lenne köztünk ennyi év szakadék, vagy bár lennének a korombeliek normálisak. Ha normálisnak a magamfajták számítanak még... Nos, ezeket figyelembe véve nem tudom, mi vár rám, az idegösszeomlást azért nem szeretném borítékolni... :D

Nos elérkeztem egy újabb bemutatkozáshoz. Mindig ez van. Egyszerûen nem vagyok képes befejezni valamit, hiába a szilárd elhatározás, mégis elmaradnak a frissítések, majd gondolva egyet, törlök mindent, hiszen sokkal könnyebb egy új lapon kezdeni. De a lényeg ezután sem változik... Ahogy egészen eddig azt hittem, én sem, de az az elméletem, hogy a második esély sosem számít, mert az emberek nem változnak, sajnos úgy, ahogy volt, megdõlni látszott. Saját magamon tapasztaltam. Egyre csak azt éreztem, hogy egy helyben állok, és a világ rohan el mellettem, minden olyan gyors, én pedig képtelen vagyok velük együtt mozdulni. Végsõ kétségbeesésemben, felkerestem az iskolapszichológust, aki persze magyarázattal szolgált mindenre. És megtudtam, hogy nem vagyok dilis. Tudjátok, hihetetlenül furcsa a saját gondolataitokat másvalaki szájából hallani. Valaki olyanéból, aki a megoldást is tudja... Kinõttem magam. Csupán ennyi. Azt hittem körülöttem mindenki változik rajtam kívül, de ez nem így volt. És rá kellett ébrednem, hogy ami nem megy, azt hiába erõltetem. A gyerekkori legjobb barátom sem mindig lesz ugyanaz az ember. Vannak dolgok, amiket el kell engedni. És ideje volt felébrednem, és meglátni, hogy az én kis beszûkült, fekete világom már nem elég annak, aki bennem új erõre kapott. A változás nem jó, nem rossz. Egy olyan elvont dolog, ami elé a franciák biztos "de"-t tesznek, én pedig elfogadtam. Értelmetlen dolog csinálni egy rakat blogot, ha egyikbe sem írsz semmit, nem igaz? Ráadásul visszaolvasva még azzal is szembesül az ember, hogy õ saját magát egyáltalán nem így képzeli, és hogy mekkora baromságokat is írt le. Nincs szükség új blogokra. Elég egy is. Például ez. :)